A tinta csodákra képes

Chapter 5 A lezuhanás

- Tudod milyen egyszerre két személynek lenni?

- Tudom... - motyogtam magam elé.
Meglepetten nézett rám. Kicsit összébb húztam magam. Érzékeny téma volt számomra. De próbálkozott valamit kiszedni belőlem.
- De... Sose. Sose mondtad. Te Rose vagy. És... És senki más...
- El fogom mondani. De nem most. Majd ha mindenki itt lesz. - mondtam lassan és nyugodtan.
- Értem. Nem haragszok. Egyszer mindenre fény derül.
- Sajnálom. - felálltam és visszanéztem rá. - Nem jössz? Mehetnénk tovább együtt Borissal.
- Nem mehetek. Itt kell maradnom. De... - értetlenül nézett rám. - Boris itt van?
- Igen. Ott van a liftben. Vár engem. - mutattam felé.
Elgondolkozva nézte. Majd ő is felállt. Bement az ajtón. Majd a hangszóróból beszélt tovább hozzám.
- A tökéletes Boris... - suttota maga elé.
- Mondtál valamit?
- Semmit. Lenne egy kis feladatom neked. Hozz nekem öt szívet. Adok egy fegyvert. És... Köszönj egy régi barátnak.
Nem tudtam mi lett vele. Amint megemlítettem Borist megváltozott.
Egyre furcsább ez a hely.
Megjelent egy fegyver. Egy Tommy gun. Ahogy megláttam, elkezdett fájni a vállamon lévő heg. Egyre szaporábban vettem a levegőt. Féltem. Sőt, rettegtem! Farkasszemet néztem vel.
Nem bírtam tovább. Elkezdtem futni a felvonóhoz. Majd becsapódtam a falába.
Vakon megnyomtam az egyik gombot.
Mentünk szép lassan a K emeletre.
- Hogy vagy, Boris? - néztem a farkasra. - Köszi. Én is jól vagyok. Csak félek. Minden megváltozott. Miért? Jaj, Joey.... Mit tettél...?
Vártam a választ. De hiába. Senki se válaszolt. Mint általábban.
Ilyenkor a hangomat kicsinek és jelentéktelennek éreztem. Mint egy kis fióka, aki élelemért sír a többi, hangosabb mellett. Majd előbb-utóbb nem veszik észre és a sírás közben meghal, mert nem hallották. Pedig lehet, hogy fontosat mondott volna. De azt magával viszi a sírba.
Megbökött Boris. A lift már egy ideje állhatott, mert az ajtaja nyitva volt.
- Köszi, barátom.
Elindultam. Amint kiléptem, Boris összehúzta magát és eltakarta a két szemét. Felé fordultam.
- Nyugi Boris. Nem kell félned. Nincs itt, aki bántana... - ebben a pillanatban éreztem egy fáradt, lassú lihegést a hatámon.
Megfordultam. Ott állt Ő.... A Tintadémon. Most jobban meg tudtam nézni. Csak egy mosoly látszott a tinta alól. Bendynek az az ikonikus mosolya. Magasabb volt nálam két fejjel. Olyan volt, mintha Bendy és egy ember keveréke lett volna. Hátából kilátszott a gerince.
- Miért kell ijesztgetni engem és Borist?! - kiálltottam rá és megpofoztam ijedtemben. Ő csak állt és nézett engem.
A pofonnal a szeméből letöröltem a tintát. Azt a tekintetet nem felejtem el. Jobb oldalt Joey élettel teli, szürke szeme nézett rám. A másik oldalon Bendy szomorúsággal és aggódással telve figyelt.
A szám elé tettem a kezem. Nem akartam bántani őket.
- Sajnálom! - sírva rohantam a liftbe.
Az ajtó csöndben bezárult és elindultunk leféle.
Nyugodt volt a hangulat, de érződött a félelem mindenhonnan. Mintha... Igaza volt Sammynek. Itt mindenki egy rab. És ha nem teszik azt, amit mond a Tintadémon, akkor vége. Az lesz életük utolsó felvonása.
Milyen így élni, hogy tudod, hogy minden pillanatban meghalsz? Szörnyű lehet. Kezdtem én is ezt érezni. Amióta itt vagyok, úgy érzem, hogy én vagyok az utolsó, hiányzó darab ebben, a furcsa gépezetben.
Mindegy. A felvonó is megállt. Az ajtó kinyílt.
- Mindjárt jövök, Boris. Addig is. Ne félj. - indultam neki.
A szint olyan volt, mint egy gépezet szíve. A fal tele volt mindenfélével. Gombok, karok, vezetékek és fogaskerekek voltak főként. Az alja tiszta tinta volt. Egy alakot láttam benne.
- Sss... Itt van ő. A Projectonist. A sötétben mászkál. Maradj a fényben, ha nem akarsz bajt. És ne felejtsd el a szíveket. - szólalt meg az angyal. Mindig szemmel tart ezek szerint.
Szóval, Projectonist? Ez Norman Polk beceneve volt. Azért adtuk ezt neki, mert ő jó sokat értett a gépekhez.
Belementem a tintába és követtem Normant. A feje egy vetítő volt, amiből fény áradt. Testéből vezetékek lógtak ki. Mint mindenki ő is tintából volt.
Lépéseket hallottam. Nem csak Norman és én voltunk lent. Tudom, elég félős viselkedés, de elfutottam.
A lift ajtaja becsukódott mögöttem. És ismét Alice beszélt hozzám.
- Ah. Szóval, találkoztál vele, a kis küldöncömmel. Ő hamarabb megtalálta a szíveimet. De itt az idő, hogy felemelkedj. Emelkedj fel, mint egy angyal a mennyekbe! - a hangja furcsán magas volt. A lift is furcsán magasra ment.
Aztán, mint egy varázsütésre,  elindult gyorsan és hirtelen lefelé.
- Nem engedem! Nem viheted el az ÉN Borisomat! Kell nekem, hogy újra gyönyörű lehessek! Nem érted?! Ez a legtökéletesebb Boris, amit eddig láttam! Add vissza a Borisomat! Sőt! Tudok jobbat. Elveszem tőled. Miután MEGHALTÁL!
Nem ismertem fel. Ez a valaki nem Susie volt és nem is Alice. Számomra idegen volt.
Egy nagy csattanással földet ért a lift.
Nem voltam nagyon magamnál. Boris rázott, hogy ébren legyek. Vagyis... Ne menjek a fény felé. De mögötte megláttam a "bukott angyalt". Átkaroltam Borist, hogy ne tudja elvenni tőlem. De a farkas csak ellökött magától. Tudta, hogy úgyis ez lesz a sorsa.Becsuktam a szemem.
A követező dolog, amit láttam, hogy  Alice elviszi Borist. Nem tudom miért, de abban a pillanatban imára raktam két kezem. Nem szoktam ilyet csinálni, mégis elkezdtem imádkozni.
- Kérlek.... Tintadémon... Vagy ki tudja ki. Bocsi, még ez az egést új nekem. Kérlek, vigyázz mindenkire. Sammyre, Susiera, Henryre, Joeyra, Borisra, Alicere és Bendyre. Bármit megteszek értük. Nem érdekel, ha az életembe kerül. Megvédem őket mindentől és mindenkitől. Az én életem nem számít, csak az övék. Kérlek, tedd meg ezt nekem...
A végére teljesem elvesztettem az eszméletem. Elájultam, ami nem meglepő pár emelet zuhanás után. Már csak reménykedtem, hogy kérésem megértő fülekre talált...

Sziasztok!
Itt van a kövi rész. Kicsit rövid lett, de remélem, attól még tetszett nektek. Amilyen hamar csak tudom  hozom kövit. Addig is jó olvasást!
Shapeshifter07 kilép