A tinta csodákra képes

Chapter 24 Árvaházi előadás

Egy hónap.
Ennyi telt el, amióta elment. Minden megváltozott azóta.
Egyre sűrűbbre raktam a próbákat. Be akartam hozni a lemaradást. Persze, ezeknek a többiek nem annyira örültek.
Alice egy kicsit szétszórt volt először, de mostmár összeszedte magát. Igaz, van amikor nem jön el a próbákra, mert nem akar.
Bendy elvesztette a mosolyát. Most már csak a próbákon hajlandó elővenni. Annyiból jó, hogy egy kicsit megkomolyodott. Nem akarja megszegni a szabályokat, nem töri valami tréfán a fejét.
Van, amikor leül a bejárati ajtó elé és csak nézi. Ha megkérdezük tőle, hogy miért teszi ezt, azt válaszolja, hogy "Rose szerint egy nap mindenki visszajön, aki kiment rajta.". Tudja, hogy nem fog megtörténni, de tovább hisz benne. De nincs egyedül. Mi mindannyian hiszünk ebben.
Nem csak ők változtak meg, hanem Boris is. Visszatért a néma, komoly személyisége.
Persze, Henry-ék is. Csak rajtuk nem volt nagy változás. Inkább azt mondanám, hogy jobban a munkájukra figyeltek. Legalábbis én így észleltem.
A nagy gondolkodásban észre se vettem, hogy megint a kis, fekete doboz van a kezembe.
Hogy mit rejtett?
Egy ajándékot. Rose-nak szántam születésnapjára.
Csak ő azt már nem élte meg.
Hirtelen nagyon mérges lettem a dobozra. Mintha ez lett volna az oka Rose halálának.
Eldobtam mérgemben. De nem figyelt, hogy ezzel egy időben kinyílt az ajtó. Így, aki bejött fejbe találta.
- Áú. - szólalt meg Henry és felvette a dobozt. - Megnézhetem?
- Nézd. - válaszoltam érzelemmentesen.
Hallottam, hogy kattan egyet, amivel felfedi titkát. Megmutatta, hogy egy kis, kövekkel díszített gyűrű pihen benne. A köveken a fény visszaverődött egy kicsit.
- Szép. Rose születésnapja? - kérdezte Henry, miközben lerakta elém az asztalra és leült az ágyam szélére.
- Igen. - feleltem.
- Értem. De most nem azért jöttem, hogy róla beszélgessünk, hanem rólad.
- Rólam? - néztem értetlenül Henry-re. - Nem kell. Jól vagyok, dolgozok. Ennyi.
- Tudom. De van, amikor napokig ki sem mozdulsz. Ezért szeretném, ha eljönnél a mai elődásra.
- Ami az árvaházban lesz?
- Igen. Szerintem jó lenne neked.
- Nem. - fordultam az asztalomhoz. - Dolgoznom kell.
- Ahogy gondolod. De ha meggondolnád magad...
- Nem fogom meggondolni magam! - szakítottam félbe.
Nem mondott rá semmit. Hallottam, hogy az ajtó becsukódik mögötte.
Én visszatértem az asztalon heverő, összegyűrt papírokhoz.
Hiába próbálkoztam nem sikerült semmi jót kitalálnom.
Rose-nak voltak jó ötletei. Csak az a gond, hogy az összeset felhasználtuk már.
Elindultam a konyhába, hátha egy kávé segít. De végül nem odavezetett az utam...

~Timeskip~

- Szóval, mégis meggondoltad magad? - jött oda hozzám Henry az előadás után.
Nem válaszoltam semmit. Enélkül is tudta, hogy mit mondtam volna.
Odajött mellém és átkarolt. Örült, hogy itt vagyok.
A többiek is odagyűltek. Meglepettek voltak.
Elmosolyodtam.
- Ügyesek voltatok. Egész szép előadást hoztatok össze. Örülök, hogy ilyen csapatom van.
- Ezt most őszintén mondja az öreg Joey Drew? - kérdezte Sammy. Úgy látszott, hogy őt még jobban megleptem.
- Igen. - bólintottam.
Mindenki hálásan biccentett, kivétel Sammy és Henry. Sammy csak mosolygott.
- Menj. Nézz körbe és beszélgess. - tanácsolta Henry.
Bólintottam és megfogadtam a tanácsát.
Odamentem a gyerekek közé.
Mindegyik mosolygott és nevettek. Ezek szerint nekik is tetszett az előadás.
Tekintettem mégis, valahogy megakadt egy kislányon.
A sarokban ült. Rövid, fekete haja volt. Kis, fekete-fehér ruhát viselt. Ő is felvette a legszebbet és legelegánsabbat, mint ahogy a többi gyerek.
Döntöttem. Odamentem hozzá.
- Szia. Tetszett az előadás? - ültem le mellé.
- Jó napot! Igen, tetszett. - mondta mosolyogva.
- Joey Drew vagyok. Téged hogy hívnak? - nyújtottam kedvesen felé a kezemet.
- Rose-nak hívnak. - fogott kezet velem. - Ön tényleg Joey Drew?
Látszott rajta, hogy nagyon meg volt lepve.
- Igen. De nyugodtan hívhatsz úgy, ahogy szeretnél.
- Rendben, Joey bácsi! - mondta még nagyobb mosollyal.
- Tudod, emlékeztetsz valakire. - néztem rá elgondolkodva.
Olyan volt, mint Rose, amikor megismerkedtünk. Ugyanúgy mosolygott. A szeme is ugyanúgy ragyogott.
- Igen? Kire? - kérdezte kíváncsian.
- Volt egy lány. Ő volt a stúdió szíve. Tudod, hogy hogy hívták?
- Nem. Hogy? - láttam, ahogy szemében egyre nő a kíváncsiság.
- Úgy, ahogy téged. Rose.
- Tényleg?
- Igen. Képzeld el... - elkezdtem mesélni róla neki.
Boldog voltam, hogy végre düh és sírás nélkül is tudok beszélni Rose-ról.
A lány nagyra nyitott, ragyogó szemmel nézettem. Nagyon tetszhetett neki. És kíváncsi is volt. Mint egy szivacs, úgy itta a szavaimat.

¤Írói szemszög¤

Nem vették észre, hogy a mese közben lassan besötétedett. A többiek már rég visszamentek a stúdióba, ők még maradtak egy kicsit.
De hamarosan nekik is eljött az indulás ideje.
Lassan, kézen fogva mentek az utcán. A lány széles mosollyal az arcán nézett fel az ősz hajú, ráncos férfira.
- Mondj egy másikat, Joey bácsi. - kérlelte Joey-t.
- Rendben. - adta meg magát.
Még utoljára visszanézett az árvaházhoz.
Látott egy alakot előtte. De nem mindennapit. Olyan volt, mintha az Angyala állt volna ott.
"Biztos csak képzelődök." - gondolta.
De nem képzelődött.
Rose tényleg ott állt. Örült Joey-nak és a lánynak. Rájuk mosolygott, majd eltűnt.
A földön, ahol állt csak egy tinta pocsolya jelezte, hogy ott járt...

Rose will return