A tinta csodákra képes

Chapter 20 Születésnap

Hónapok teltek el. Újra megtelt a stúdió élettel. Az emberek mentek-jöttek.Voltak, akik visszajöttek ide dolgozni. Voltak, akik csak a cuccaikért jöttek.
Boris-szal minden rendben van. Ugyanolyan, mint amilyen a többi volt. Kivétel egy dolgot. Ő az első, akinek lett hangja. A többiek nagyon örültek, amikor először találkoztak és beszéltek vele.
Az állapotom szerintem rosszabb lett. Már majdnem mindannapos lett a szédülés, hányinger és a köhögés. Amikor köhögök, akkor a végén a számból is folyik a tinta. De nem szóltam a többieknek. Nem akartam, hogy megtudják, mert akkor úgy viselkedtek volna velem, mintha hímes tojás lennék.
Hátradőltem a székemen és halkan sóhajtottam. Nehéz úgy végezni a dolgodat, ha nincs ihleted.
Kinéztem a nyitott ajtómon és most senki se járt erre, ami furcsa volt. Ha nem is mindenki, de legalább Wally szokott erre járni.
Lépések zaját hallottam. Mosolyra húztam számat, hogy valaki mégis erre jár.
- Szia Rose! - köszönt Boris, aki egy nagy ládát cipelt.
- Szia! Segítsek? - futottam hozzá.
- Nem kell, köszi. Elbírom, nem annyira nehéz.
- Rendben. És mit cipelsz?
- A régi hangrögzítőket. Joey szerint már nincs rájuk szükségünk.
- Értem. Akkor gyere. Rakd le itt. - vezettem a szobám felé.
- Miért? - lépett be a szobámba.
- Meg szeretném őket hallgatni. Hátha találok valami érdekeset.
- Ahogy gondolod. Hova rakjam le? - keresett helyet.
- Ide. - mutattam az asztalom mellé.
- Rendben. - lerakta és fordult rögtön az ajtóhoz. - Nem gond, ha mennék?
- Nem. Próbáljatok csak nyugodtan. Lehet, hogy ma beugrok az egyik próbátokra.
- Ööö.... - hoztam ezzel zavarba. Olyan volt, mint aki titkol valamit. - Ma nem tudsz...
- Miért?
- Mert ma nem lesz több próbánk! - vágta rá rögtön.
- Akkor bemegyek arra, ami most lesz.
- Igen? Hívtál, Henry? - fordult ki az ajtón. - Bocsi, de mennem kell.
- Menjél csak.
Tudtam, hogy valamit titkol. Majd egyszer elmondja vagy megtudom.
Eleresztettem ezt a gondolatot és a rögzítőkre pillantottam.
Levettem a legfelsőt. Elkezdtem forgatni. Csak nézegettem. Majd elindítottam.
Joey kezdett el beszélni belőle:

Egy kis emlékeztető az összes adminisztrációs irodába! Pletykák kezdtek repülni, amit egyszerűen tolerálunk.
Az az elképzelés, hogy a vállalat valamilyen pénzügyi nehézségben van, nem valódi és rágalmazó ellenünk.
Nekem is ismert, hogy néhányan a háttérben alkalmatlanok nem bízni a vezetésemben. Mint vezető, mindig kormányozom a hajót, irányítva a sorsunkat.
A nagy képet nézve.
Nincs szükség arra, hogy az emberek aggódjanak az ilyen bonyolult dolog miatt. Csak tedd meg, amit csinálsz, és bízz a vezetődben ... aki én vagyok.

Furcsa volt hallgatni Joey-t. Mintha nem ő lett volna. Hangja érzelemmentes, komoly volt. Olyan embernek van ilyen hangja, aki tervez valamit. És ennek a valaminek ára van, amit nem fél megfizetni.
Féltem ettől a Joey-tól.
Bár tudtam, vagy legalábbis reméltem, hogy nem kell vele találkoznom és a tervét, ami volt azt elvette.
Két kezet éreztem a vállamon. Majd odahajol a fülemhez és érzem a meleg leheletét, majd belesúgta:
- Mit hallgatsz, Angyalom...?
Lassan megfordultam és Joey szürke szemébe néztem.
- S-semmit... - dadogtam.
- Pedig hallottam, hogy hallgatsz valamit. - nézett rám, majd az asztalra komoly tekintettel.
- Cs-csak m-meghallgattam egy hangfelvételt. - próbáltam rendesen mondani, de nem sikerült. A félelemtől a hangom megváltozott.
- Megmondtam Boris-nak, hogy dobja ki őket... - mondta mérgesen.
- Ne hibáztasd őt. Én kértem, hogy ne tegye. Meg akartam őket hallgatni. - védtem meg Boris-t és próbáltam megnyugtatni.
Szerencsémre, sikerrel jártam. Vett egy mély levegőt, amit lassan kifújt. Majd megszólalt:
- Rose.
- Igen? - néztem rá kíváncsian.
- Gyere. - mondta és megfogta a kezemet, így vezetett.
Kimentünk a szobából.
Jó pár folyosón végig mentünk. Volt olyan sarok, hol balra, hol jobbra fordultunk. Fel- és lementünk a lépcsőkön.
Lassan teljesen eltévedtem. De Joey nem. Ő magabiztosan vezetett tovább.
Majd megálltunk egy ajtó előtt.
- Csukd be a szemed. - mondta és kezét a szememre.
- Rendben. - mondtam és becsuktam.
- Gyere. - mentünk előre, de valami elállta az utam. - Bocsi. Elfelejtettem kinyitni az ajtót.
- Joey.
- Sajnálom. De most már jöhetsz. Niytva van.
- Oké...
Beléptünk az ajtón. Halkan a fülemve súgott Joey egy mondatot:
- Nyisd ki a szemed.
- Rendben. - úgy tettem, ahogy mondta. - Joey. Nem akarok beleszólni, de miért akartál megmutatni egy sötét szobát?
- Ja, bocsi. A lámpát elfelejtettem. - felkapcsolta a villanyt.
A szobában pár szék volt. Az ajtóval szemben egy kisebb színpad volt. Középen egy kerek asztal állt, amin egy nagy csokitorta volt.
- Meglepetés! - ugrottak elő a többiek.
- Jézusom, emberek! Mit csináltok?!
- Tudjuk, hogy csak pár hónap múlva lesz, de előrébb hoztuk, mert ha újranyitunk, akkor már nem lesz rá időnk. - magyarázta Susie.
- Igen. És csináltunk tortát. - mondta mosolyogva Bendy.
- Jaj, srácok. Köszönöm. De nem kellett volna. És nem rég kaptam meg a születésnapi ajándékomat.
- Tudjuk. - lépett mellém Sammy és kést adott a kezembe. - És szerintem a tortát vágd fel, ne valakit.
- Rendben, Sammy.
Remegő kézzel fogtam a kést, amit próbáltam a torta közepére beledöfni.
Lassan felvágtam. Mindenkinek jutott egy-egy szelet.
Nagyon finom volt. Tele volt csokival, ami istenivé tette.
Mindenkinek ízlett. Főleg Joey-nak, mert már jött is a következő szeletért. De elbotlott valamiben, aminek az lett a következménye, hogy ráesett Sammy-re. Bendy rögtön viccelődött is:
- Joey, nem is tudtam, hogy beleestél Sammybe.
- Sajnálom, Joey. - lökte el Sammy és drámaian folytatta tovább. - Ez nem működhet. Nem miattad. Az egész miattam van. Nekem már más a szerelmem.
Mindenki nevetett még Joey is.
Vágtam neki még egy szeletet, majd a tortára néztem. Mindenki evett már belőle, de még mindig több, mint a fele meg volt.
- Srácok, nem gond, ha viszek Wally-nek belőle? Hátha szereti.
- A te tortád. Azt csinálsz vele, amit akarsz. - mondta Henry.
- Rendben.
Levágtam egy szeletet és ráraktam egy tányérra. Megfogtam és elondultam vele.
Felértem Wally szobajához. Kicsit elszédültem, de már itt vagyok.
Felemeltem a kezem és bekopogtam. Egy percen belül ki is nyílt az ajtó.
- Áh, Mr Jo... - mondta, de észrevette, hogy én vagyok az, nem Joey. - Maga mit keres itt?
- Bocsánat a zavárásért, Wally Franks. Gondoltam, hogy ízleni fog magának ez a szelet torta.
- Biztos fog. Köszönöm. - mondta és kivette a kezemből.
Becsapta az ajtót maga után. Már fordultam a lépcsőhöz, amikor megszólalt:
- Rose, maga egy igazán kedves lélek.
- Köszönöm. - mondtam mosolyogva.
Megfordultam és elindultam a lépcső felé. De ezzel együtt elkezdett forogni velem a folyosó.
Léptem le az első lépcsőfokra, de a gravitáció erősebb volt.
Sötéltült a folyosó és a lépcső is egyre közelebb került.
Hirtelen valaki elkapott.
- Megvagy. - hallottam Henry hangját.
- Jól vagy, Rose? - kérdezte aggódva Susie.
- Jól vagyok, csak  elálmosodtam.
- Rendben, akkor elkísérlek.
- Nem kell.
- De. Ragaszkodok hozzá.
- Rendben...
- Akkor... Jó éjszakát, Henry! - köszönt el tőle Susie.
- Igen. Jó éjszakát! - búcsúztam el én is.
Lassan elindultunk a szobám felé.
Susie párszor aggódva nézett rám. Pedig jól vagyok, csak.... Csak kezdek homályosan látni.
Lenéztem a lábamhoz és olyan volt, mintha tintából készült kezek próbálták volna elkapni, hogy ne tudjak menni.
Szerencsével jártak, mert alig bírtan fellépni a következő lépcsőfokra. Susie ezt látva rögtön odarohant hozzám:
- Jól vagy?
- Igen...
- Nem úgy nézel ki, mint aki jól van. Tudok segíteni?
Nagyon nem akartam segítséget kérni, de muszáj volt:
- Igen. Nem bírok felmenni a lépcsőn. Segítenél?
- Persze.
Megfogott engem és így mentünk fel.
Majd ugyanígy a szobámba. Kicsit könnyebb volt járni Susie segítségével.
Amint a szobámba értünk, mentem az ablakhoz. Szörnyen melegem volt, ezért kinyitottam.
- Hogy vagy? - kérdezte óvatosan.
- Jó... - nem bírtam befejezni a mondatot, mert elkezdtem köhögni.
Susie rögtön becsukta az ablakot.
- Feküdj le. Hátha jobb lesz. - tanácsolta, de rosszabb lett. - Mutasd a homlokod.
Alig ért hozzá, mégis rögtön elkapta a kezét. Láttam az arcán, hogy tűzforró volt. Majd megfogta a kezeimet, amik jéghidegek voltak.
- Fázol vagy meleged van? - kérdezte aggódva.
- Melegem... van... - mondtam két köhögés között.
- Rendben. Akkor takarózz be, a lázad miatt. - adta oda a takarót, majd ijedten nézett rám. - Rose.... T-te sírsz...?
- Nem sírok, csak bekönnyeztem a köhögéstől.
- De ez nem könny, hanem tinta... - mondta ijedten.
- Tudom. De kérlek, ne mondd el senkinek.
- Rendben. Mióta vagy ilyen állapotban? - kezdett még jobban aggódni.
- Csak pár hónapja.
- Csak pár hónapja?! Miért nem szóltál? - készítettem ki teljesen.
- Nem akartam, hogy aggódjtatok.
- Értem... - sóhajtotta. -  Nem fogom senkinek se elmondani.
- Lehet egy kérésem?
- Persze. - mondta vidámabban.
- Kérlek... Vigyázz majd Bendy-ékre... - mondtam és lehunytam a szemem....