A tinta csodákra képes

Chapter 8 Valakik mennek, valakik jönnek

Ott ültünk tovább. Csak néztünk előre. Hallgatuk a csöndet, ami egy pillanatra nyugalmat hozott.
Nem tudom mióta vagyok itt. Az időérzékemet is elvesztettem. De én se vagyok már a régi. Megváltoztam, mint ez a hely.
Néha olyan hirtelen és gyorsan jöttek információk, hogy nem bírtam feldolgozni. Sok kérdés keringett bennem, de... Egyiket se kérdeztem meg Henrytől. Meg... Igazából, nem is vártam rájuk a válaszokat. Magam akartam megtalálni őket.
Felnéztem Henryre. Lassan, szégyenlősen törtem meg a csendet.
- Utállak, Henry...
- Én is utállak, Rose. - szorított magához. - Annyira utállak, mint Bendy a késést.
- Én meg annyira, mint a gyerekkorom.
Erre már nem tudott semmit se mondani. Szinte mindent tudott rólam. Én is tudtam róla sok mindent.
Joey... Amennyit elmondott, annyit hallgatott el. Esténként néha láttam, hogy egy gyertya fényénél valamit olvas valamit, de azt sose mondta el, hogy mit.

Éjfél környéke lehetett már. Nem bírtam aludni. Holnap nagy nap lesz. Hivatalosan is megnyitjuk a kapukat.
És nem csak emiatt izgultam. A nyitás miatt jön két új dolgozó is. Az egyik az, ha jól emlékszek, akkor valamilyen Sammy Lawrence... A másik meg... Nem jutt eszembe a neve. Pedig emlékeztem rá. Meg van! A neve Norman Polk volt. Ő fogja készíteni a felvételeket, Sammy meg a zenészünk lesz.
Lassan, óvatosan benyitottam Joeyhoz. Bent csak pár gyertya világított. Az asztálnál ült és egy könyvet olvasott. De közben... Olyan volt, mintha... Beszélne valakihez...
- Nem! Ez se jó! Kéne már találni valamit. De hol..?
- Joey. Jól vagy? - kérdeztem óvatosan.
- Ah. Rose. - nézett fel ijedten. - Igen. Jól vagyok. És te? Mit keresel itt?
- Nem tudok aludni. Nagyon izgulok.
- Nyugi. Gyere. - intett nekem.
Odamentem hozzá és leültem. A szobájában már most rendetlenség uralkodott. De mégis... Olyan nyugodt volt a kisugárzása.
Joey finoman magához ölelt, így érezhettem a finom, kellemes, lágy kölnijét. Lassan behunytam a szemem. Már el is felejtettem izgulni. Majd hallottam, hogy halkan elkezdett énekelni.
- There was a little girl. And she always dreaming. Dreaming about a new, beautiful life...
Ritkán énekelt. De ha énekelt is, akkor csak nekem. Ilyenkor sikerült elhitetnie velem, hogy különleges vagyok valakinek.

Behunytam a szemem és kezemet a szívemre helyeztem. Utálom Joeyt... Jobban, mint bárki mást ebben a stúdióban. Azt szeretném hallani, amikor újra úgy szólít, hogy 'Angyalom.'. Ha én vagyok az angyal, akkor ő a démon.
Várj! Miket beszélek?! Nem vagyok szerelmes Joeyba! Én... Én... Én Henryt szeretem!
- Rose. Jól vagy? - ért a vállamhoz finoman Henry. De annyira fájt. Pont ott voltak a sebeim. Igaz, nem voltak frissek, de attól még fájt.
- Igen. Csak gondolkozok.
- És szabad tudni, hogy micsodán?
- Az egyik dolog Joey. Miért hívott angyalnak mindig?
- Nem jöttél rá? És nem is mondta még el? Én nem fogom elmondani. Neki kell.
- Köszi. Sokat segítettél.
- Jó. Bocsi. De mi a másik dolog?
- Mit reagálnál rá, ha egy nap azt mondanám, hogy én nem Rose vagyok, akinek eddig vallottam magam?
Lefagyott. Csak nézett rám. Majd elfordult. Fogta a fejét, de elengedte. Nem bírta felfogni.
Igaz, kicsit túl sok lehet neki. Húsz éve nem látott. Leütött. Nem tudja, hogy mik folynak a stúdió falai mögött. És aztán jövök én ezzel a kérdéssel. Nincs valami jó napja.
Nem zavartam tovább. Felkeltem és elindultam. Így is sok időt veszítettem. Borisnak már csak percei lehettek hátra.
De ekkor hirtelen...
- Várj! Rose. - fogta meg a csuklóm Henry. - Nem engedem, hogy válasz nélkül menj el. Nem volt valami jó életed. De ezt a kérdést nem értem. Nem vagy Rose? Akkor ki vagy? Nézz mélyen a szívedbe. Kit látsz benne? Ki vagy te?
Pont ez az Henry. Nem tudom, hogy ki vagyok. A szívemben egy gyenge kislány van, aki sír a fájdalomtól. És fogja a kezét egy másik erős, vidám lány, aki megtanult a fájdalommal élni.
Kiszabadítottam a kezem. Egy könny kíséretében csak ennyit tudtam mondani Henrynek:
- Sajnálom. Mennem kell. Valaki már vár rám.
Némán állt és nézte, hogy elmegyek. Ő is elment, csak az ellenkező irányba. De így a legjobb. Neki is vannak elintéznivalói, meg nekem is.
Odaléptem a karokhoz. Lassan meghúztam a harmadikat. A kis jelzőlámpa meggyulladt. Megálltam. Csak néztem a rám vigyorgó negyedik kart.
- Megyek már. - indultam meg nehezen.
Hiába állunk meg néha. Az élet folyik tovább és mi semmit se tehetünk ellene. Például: hiába állsz meg, míg a világ másik pontján valaki gyászol, valaki életet hoz a világra vagy éppen a saját életéért küzd. Közben csak állsz és figyeled az életet. De nem figyelni, hanem élni kell. Merj bármit csinálni. Valósítsd meg az álmaid. Csináld azt, amihez kedved van.
Nem hiszem el, hogy ilyeneket mondok. Olyan lettem, mint Joey Drew. Ő mindig ilyen tanácsokat adott. De ehhez értett. Nem tehetett mást.
Beléptem az egyetlen nyitott ajtón. Bent vonatos rajzok, poszterek foglalták el a falakat. Egy asztalon meg egy kis játékvonat volt. A falakon feliratok voltak: