A tinta csodákra képes

Chapter 13 Beszélgetés Sammy-vel

Féltem. Annyira, mint soha. Nem tudtam, hogy mit akar Sammy, de nem volt jó előérzetem. Kezében balta volt és közeledett felém.
- Megbíztam benned és mindent odaadtam neked... És te itt hagytál engem rohadni! Miért...? Miért?!
- Figyu... - tapadtam fel teljesen a falra. - Ez nem igaz. Kérlek, tedd le azt a baltát és beszéljük meg egy csésze tea mellett. Oké...?
Nem nagyon érdekelte. Egyre csak közelített felém. A baltát elkezdte lengetni. Vészesen közel került már....
- Sammy! Mit akarsz...? - félelemben még a hangom is elkezdett vékonyodni.
- Hazudott. Mindig hazudott.
- Ki hazudott és kinek? Kérlek, Sammy, beszélj érthetőbben.
Hiába, nem sikerült meggyőzni.
Már teljesen a falhoz tapadtam. Sammy már majdnem teljesen az arcomban volt. Ami csak egyet jelentet. A balta is egyre közelebb került hozzám. Lassan annyira, hogy simán levághatja a fejemet.
- Ne! - becsuktam a szememet és véletlen levertem Sammy maszkját.
-Ne! Ne nézz rám! Maradj távol tőlem! - próbálta eltakarni az arcát és hátrébb is lépett.
- Nem emlékszel? - léptem közelebb hozzá. - Én már láttalak maszk nélkül.
- De emlékszek.... - mondta elgondolkodva, aztán rám nézett. - Hazudtál nekem! Azt mondtad nekem, hogy szabad leszek! De én szabaddá teszlek! Szabaddá teszem a fejedet a nyakadtól!
Meglökött, így leestem a földre. Pont úgy, hogy ha akarja, akkor egy jól célzott vágással, levághatja a fejemet.
Féltem. Úgy, mint még soha. Nem akartam meghalni most. Még szeretem volna Joey szürke szemébe nézni, legalább egyszer. És elmondani Henry-nek azt, amit eddig féltem, hogy szerelmes voltam belé.
Tudtam, hogy márcsak pillanatokon múlik az életem.
- Ne... Kérlek... - kérleltem már sírva. - Ne csináld ezt. Gondolj Susie-ra! Hogy néznél a szemébe...?
Miután kimondtam az utolsó mondatot, éreztem, hogy ezt nem kellett volna. Kezemet a szám elé raktam. Miért nem tudom néha befogni?
Szíven ütöttem Sammy-t. Dermedten állt és nézett lefelé. Kezéből a balta kiesett és nagy kopanással ért földet.
Lerogyott a földre, a fal tövébe. Elkezdett sírni.
- Sajnálom. - kúsztam mellé és átkaroltam.
- Ne sajnáld. Igazad volt. Nem tudtam volna Susie szemébe nézni, ha megölek.
- De sajnálom. Megbántottalak ezzel.
- Nem. Csak rámutattál, hogy nem kéne ezt csinálom. Rosszabb lettem, mint Joey...
- Nem! Ez nem igaz! Te mindig is az a kedves, vicces, jószívű Sammy Lawrence maradsz, akinek ismerlek. Csak most kétségbe vagy esve. Nem tudod, hogy még hol van a kiút. De ne félj, mi mindannyian segítünk megkeresni. Joey meg Joey. Kedves, komoly és elkövetett nagy hibákat...
- De még milyeneket! - szakított félbe. - Például megváltoztatott minket, ránk szabadított egy Tintadémont. Biztos valahol, a tengerparton napozik.
Hidd el, Sammy, hogy nem. Ő is hasonlón megy át, mint ti. Csak tőle mindenki fél és nem akarnak neki segíteni. És olyan jó az alcája, hogy én is csak véletlenül találtam rá.
- Ha most találkoznál Joey-val, akkor mit csinálnál vele...? - kérdeztem óvatosan.
- Nem tudom. Mérges lennék rá. De ezt úgy mondod, mintha tudnád, hogy hol van. Tudod?
- Lehet... - fordultam el tőle. - Legalábbis nem biztosan. Azt tudom, hogy hol nincs.
- Igen? - nézett rám kérdően. - És elmondod?
- Sajnálom.... - néztem a szemébe. - Még nem. De hamarosan elmondom.
- Rendben. Ahogy gondolod.
- Sammy... - mondtam elgondolkodva.
- Mondd. Mi nyomja azt a csöpp kis lelkecskéked?
- Arra gondoltam, hogy segíthetnél...
- És mégis miben?
- El kéne vinned az irodádba.
- Miért?
- Mert van ott valami, ami kell nekem.
- Mi van ott?
- Elmondok majd mindent. Csak gyere! - felkeltem és elkezdtem húzni a kezét, hogy keljen fel. - Bízz bennem!
- Rendben... - kelt fel.
Lassan elindult, én meg csak ott álltam. Néztem még egy ideig.
- Mi az? Nem jössz? - nézett vissza rám.
- De. Megyek! - felvettem a maszkját és oda mentem mellé. Odaadtam neki. - Ezt elfelejtetted.
- Köszi. - rám mosolygott és elrejtette az arcát. - Már is jobb...
- Tényleg, megkérdezhetem miért viseled?
- Nem tudom igazából. Így lettem ellenállhatatlanul jóképű.
- Egyetértek. - nevetem egy kicsit.

~ Timeskip ~

Út közben nem beszélgettünk. Csendben követtem. Lassan oda értünk az irodához.
- Mindjárt ott vagyunk. - jelentette ki Sammy.
- Igen.
Pár percig még sétáltunk. Majd elértünk.
A falon egy nagy fekete tábla állt, amin Sammy neve volt. Mosolyogva néztem rá. Eszembe jutott az első nap, amikor ide lejöttem.

Nyakamba dobogott a szívem. Nagyon izgultam. Nem tudtam, hogy ki is ez a Sammy Lawrence. Tegnap, amikor megjött akkor már nagyon késő volt és hosszú útja volt, ezért nem is találkoztunk.
Mivel azt mondják róla, hogy zenész, így valahogy sikerült magam elé képzelni. Szerintem ő egy barna, lenyalt hajú negyven éves férfi, aki állandóan ellegáns ruhákban jár. Ha éppen nem ír zenét, akkor biztos Mozart hallgat.
Miután ezt így végig gondoltam, remegő kézzel kopogtam be az irodája ajtaján.
- Megyek... - szólt ki egy álmos hang.
Lassú léptekkel közelített az ajtóhoz. Majd ajtót nyitott.
Nagyon meglepődtem.
Egy körülbelül velem egy idős, szőke hajú, kék szemű fiú állt velem szemben. Haja kicsit kócos volt.
Ruhája sem olyan volt, mint amilyenek képzeltem. Egy egyszerű fehér inget viselt egy fekete kantáros nadrággal.
- J-jó n-napot, Mr L-lawrence... - dadogtam. Azt se tudtam, hogy hogy szólítsam meg vagy mit mondjak.
- Csak Sammy. - nevetett. - A kisasszony bizonyára Rose, a forgatókönyvíró.
- I-igen.
- Tudja mit, tegeződjünk. Úgy könnyebb lenne. Meg ránézésre egy idősek vagyunk.
- Re.. Oké. Benne vagyok. - mosolyodtam el.
- Oké.
- Szóval, a The Dancing Demon zenéje miatt kerestelek meg.
- Igen, tudom. Szóltak, hogy jössz. És már van is egy ötletem.
- Oh, tényleg? Mi az?
- A zene legyen vidám, kicsit gyors, gyerekes, mivel nem mindennapi egy táncoló démon.
- Rendben.
Egész nap a rész zenéjéről beszélgettünk. Igaz, nem értek nagyon a zenéhez, de mégis valahogy, sikerült hozzáadnom valamit.
Örültem, hogy ő lett a zenészünk. Kedves, jófej, vicces embernek nézett ki.

- Bemehetek? - mutattam az iroda ajtajára.
- Persze. Miért nem mehetnél be?
- Bocsi.
- Nem kell bocsánatot kérned.
- Tudom, bocsi.
- Szerintem ennyi elég lesz. A végén még bocsánat-túláradás lesz itt.
- Rendben. - kuncogtam.
Lassan beléptem az irodába. Nem volt benne sok minden, de amiért jöttem az igen.
- Valamit megnézek.
- Rendben. Menj, nyugodtan. Addig én itt leszek.
- Oké. Öt perc és jövök. - mondta és elindult. Egy perc múlva már el is tűnt a szemem elől.
Az asztalhoz mentem. Rajta a tervrajz volt kiterítve. Nem nagyon értettem, amik rá voltak írva, de majd Tom segít megfejteni.
Már majdnem teljesen megfordultam, amikor valaki fejbe ütött. Most már ki fogom írni valahová, hogy tilos engem fejbe vágni.
Látásom homályos volt. Nem láttam, hogy ki ütött meg. Éreztem, ahogy lassan a gravitáció hatni kezd a testemre. De ekkor ez a valaki megfogott és felemelt. Elkezdetf valahová vinni engem.
Következő pillanatban márcsak annyit láttam, hogy közelítünk egy falhoz, ami tintává változott előttünk. Lassan felnéztem, hogy ki lehet az a valaki, aki fejbe ütött és most visz engem.
Meglepődtem. Erre nem számítottam. Ő volt az... a Tintadémon....