A tinta csodákra képes

Chapter 2 Hazatérés

Újra ugyanezen vonaton ültem. Egy levél vitt, egy levél hozott. Joey tegnap írt egy levelet, mi szerint valamit akar mutatni. Ezzel egy időben rúgtak ki a SillyVisionből. Nem tudom, hogy véletlen volt-e vagy sem, de örültem.
Alig vártam, hogy lássam Bendyék arcát, amikor meglátnák. Hogy újra átélhessem azokat az emlékeket velük.
Hogy elmondhassam nekik az igazságot magamról. Hogy ki is vagyok én. Minél hamarabb. Mert ezt az egészet egy hazugságra kellett építenem. Mindenkinek hazudtam. Joeynak, Henrynek, Susieéknak és Bendyéknek.

- Megígérjük, hogy nem hazudunk egymásnak? - nézett rám és Henryre Joey a stúdió kapuja előtt.
- Ígérjük. - mondtuk egyszerre.
- Rendben. Rose.
Némán bólintottam. Megfogtam az ollót és kettévágtam a piros szalagot. A közönség nagy éljenzésbe, a kamerák nagy kattanásokba kezdtek.
- Hölgyeim és uraim! Ezennel a Joey Drew Studio megnyitja kapuit! - örömmel kiálltottam a mondatot az embereknek. Mindenki örült ennek. A gyerekek nagy mosollyal néztek minket. Felnéztek ránk. Mi voltunk az élő példa, hogy az álmok valóra vállnak.
- Hölgyek és urak! Egy hét múlva itt találkozunk az első bemutatóval! További szép napot kívánunk! - köszönt el Joey.
Megfordultunk és elindultunk befelé. Szinte menekültünk a tömegtől. De én megálltam. Féltem. Nem tudtam mit hoz a jövő. Éreztem, hogy ez nem olyan lesz, mint egy rendes rajzfilm stúdió.
Joey, mintha megérezte volna a félelmemet, kezét gyengéden a hátamra tette.
- Nem lesz semmi baj. Mondtam. Ez a hely lesz, ahol még a rajzok is életre kelnek.

Joey Drew. Sosem tudtam meg mi jár a fejében. Néha úgy reagált a legváratlanabb dolgokra, mintha ő tudta volna, hogy az fog történi. De ő marad az a rejtélyes ember, akit megismertem.
A vonat lassan megállt. És az állomás mellett még mindig ott állt a tábla, amit kiraktunk. A festék már kopott volt, de éreztem a szeretet belőle, amit itt szereztem.
A stúdió bejáratához érkeztem. Az ajtó szinte magától nyílt ki. De amit láttam az ajtó túl oldalán... Azt egyszerűen nem hittem el. A föld el volt árasztva tintával. Nem volt magasan, csak bokáig ért. Mindenhonnan folyt le. A plafonról, a falakról.
- Jaj, Joey... Mit műveltél...? - néztem körbe.
Visszanéztem az ajtóra, de az egy nagy hanggal becsapódott, mintha valaki bevágta volna.
- Szóval... Ennyit menekülésről. De ha ki tudnám kapcsolni a tinta folyását, akkor már jobban átlátnam a helyzetet. Az pedig csak egy helyről jöhet... - indultam el jobbra. Lehet, hogy még nem láttam azt a gépet, de tudtam merre keressem.
Mindegy egyszerűnek látszott. Odamegyek és kikapcsolom. Utána vidáman élem a többiekkel az életem.
A jó lótúrót volt egyszerű!! Addig meg is volt, hogy odamegyek, de valaki bedeszkázta az ajtaját. És hogy vágjuk ketté a deszkát balta nélkül? Sehogy. De tudni lehet rólam, hogy nagyon kíváncsi vagyok. Ezért közelebb mentem, hogy átlássak a deszkák között rendesen, de ahogy közel értem egy kéz kinyúlt közülük.
Ijedtemben hátrébb ugrodtam és menekültem. Még meg se néztem, hogy kitől vagy mitől rohantam el. Meg... Voltam olyan béna, hogy másik irányba menekültem.
Egy elágazáshoz értem. Tudom, hülyeség, de elővettem egy érmét a zsebemből és feldobtam.
- Ha fej balra. Ha írás jobbra.
Fej volt. Elindultam balra. Addig mentem, míg el nem értem egy kis szobába.
Ott volt Boris. Egy asztalra kifeszítve és a bordái kilógtak. Óvatosan odamentem és néztem. Nem bírtam elhinni, hogy Joey képes lett volna ilyet tenni.
- Boris. Voltál már olyan boldog, hogy majd kiugrottál a bőrődből. De hogy meg is tetted, amikor megláttál. Haha. - mondtam kínosan és megfogtam az egyik bordáját. - Bocsi, Boris. Tudom rossz poén volt. De kellően elfogok tőled búcsúzni. De nem most. Bocsi.
Némán néztem. Legalábbis néztem volna, ha nem hallom meg üldözőm lépteit, amennyira egy tinta szörny lépéseit meg lehet hallani a tintában. Nem hallottam közelről, ezért megnéztem, hogy mi van a jobb végén a folyosónak.
Egy kisebb terembe érkeztem. Furcsa volt, még sose láttam ezt. A két oldalán három-három oszlop volt. Rajtuk egy-egy tárgy. Egy csavarkulcs, egy fogaskerék, egy lemez, egy Bendy plüss, egy üveg tinta és egy könyv. Az előbbi öt tárggyal nem nagyon foglalkoztam, de az utolsó felkeltette a figyelmem. Odaléptem és szép lassan elvettem onnan. Megforgadtam, majd megnéztem a borítóját. The Illusion of Living, írta Joey Drew. Sose mondta, hogy írt egy könyvet.
Az ajtóban megjelent az üldözőm. Jobban meg tudtam nézni. Egy-két fejjel magasabb nálam. Teste tintából volt. Olyan volt, mint Bendy, mégis Joey jutott eszembe róla.
Nem gondolkodtam. Lehajtottam a fejem, a könyvet magamhoz szorítottam. Ellöktem az útból és futottam a kijárat felé.
Megálltam. Az ajtó alól a fény hívogatóan fénylett át. Mégis megakartam tudni ki vagy mi üldöz. De nem láttam, csak apró, halk nyögéseket hallottam. Elindultam a kijárathoz. Szép lassan sétáltam.
Hirtelen eltűnt a padló alólam. A levegőben megfordultam és volt annyi időm volt, hogy megfogtam egy kiálló lécet.
Ez idő alatt az üldözőm odaért hozzám és a szemembe nézett. Legalábbis úgy nézett ki. Megszólalt halk, rekedtes hangon, ami ismerős volt.
- Ro....se.... Se...
Valamit akart mondani, de nem bírta, mert a kezem feladta. Estem le a sötétségbe.
Az esést a jobb vállammal tompítottam. Egy ideig csak feküdtem. De tudtam, hogy tovább kell mennem. Felálltam és elindultam. Az egyik ajtót eltorlaszolták, így a másikhoz mentem. Körbenéztem. A falon megláttam egy feliratot.

Az alkotó hazudott nekünk

Újra és újra elolvastam. Lassan a falhoz sétáltam és lerogytam a tövébe.
Nem lehet, hogy rájöttek. De, ha mégis akkor hogyan? Én egy nyomot sem hagytam. Rajtam keresztül nem tudhaták meg.
Lehajtottam a fejem és pár percig sírtam. Majd megszólaltam.
- Felejtsd el ki vagy Annie. Arra koncentrálj, hogy ki vagy most. Te most Rose vagy és mész tovább előre. Nem szabad többé a gyenge, kis Anniere gondolnod. Gondolj az erősebb Rosera. Ne nézz hátra.
Felkeltem. Nem gondolkoztam, csak futottam előre.
Addig a bizonyos pontig, míg deszkák nem álltak az utamba. De megláttam egy új barátot, egy baltát. Megfogtam és szétvágtam vele a fákat.
- Üdvözöld a barátainkat, balta!
Erősnek éreztem magam. Volt fegyverem. Legalább magamat megtudom védeni. Hamár valószínűleg Bendyéket nem tudtam.
Bendyék. Ha eszembe jutottak, rögtön görcsbe rándult a gyomrom. Mindig is irigyeltem őket. Az életük gondtalan, szabad volt. Lehet, hogy azért voltam irigy, mert az én életem pont az ellentetje volt. Mindig fájdalomban és rabként éltem. Egyetlen kiutam az volt, amikor a baratáimmal voltam. De az, hogy milyen volt a múltam, az nem befolyásolja a jövőt, azt én alakítom kedvem szerint.
Egy furcsa terembe értem. Két koporsó állítva, egy pedig fekve pihent a fal mellett. Két szék volt még rajta kivül. A közepén pedig egy hatalmas körbe zárt csillag volt.
Emlékképek jutottak eszembe. Egyszer a régi babám, Alice. Utána a Ink Machine. Majd utoljára... Joey és Henry nyolc évesen, amikor megismertem őket. Ennél, mintha egy mondatot hallottam volna.
- De miért mondták neked, hogy Annie, Rose? - kérdezte Joey.
Majd engedve a kör vonzásának beleléptem és elájultam...