A tinta csodákra képes

Chapter 23 Rose utolsó fejezete

Csend uralkodott a szobában.
A mellettem ülő férfit néztem. Arca ráncos volt, haja már őszülni kezdett. És mindez amiatt történt, hogy aggódott értem.
Megfogtam a kezét és rá mosolyogtam. Ő lenézett, majd végigsimította az arcomat.
Halkan kopogtattak. Kinyílt az ajtó és Alice nézett be rajta.
- Zavarok?
- Nem, gyere. - intettem neki. - Lassan kész leszek és indulhatok.
- Ráérsz. - mondta és közelebb tolta nekem a kerekesszéket.
Átültem bele, de rossz ötlet volt. Rögtön elkezdtem köhögni.
Joey átkarolt és próbált segíteni. Alice teljesen lefagyott. Nem tudta, hogy mit csináljon.
- Ne aggódj... Jól vagyok... - fogtam meg és egy kisebb mosollyal néztem rá.
Bólintott.
Lassan elindultunk Susie-hoz.
Megbeszéltük, hogy ma elmegyünk, csak így hárman. Kávézunk, eszünk sütit.
Olyan jó lesz egy kis ideig együtt lenni.
Kimentünk a kórházból.
Nyár volt, mégsem sütött a nap. A felhők eltakarták. Tudta az ég is, hogy mi lesz ma.
- Sziasztok. - lépett mellénk Susie. - Hogy vagy, Rose?
- Jól vagyok, köszi. Ti hogy vagytok?
- Mi megvagyunk.
Megölelt és elindultunk a kávézóhoz. Abba megyünk, ahol dolgoztam. De csak azért, mert az van legközelebb.
Hamar ott voltunk. Leültünk a legközelebbi asztalhoz.
- Sziasztok! Mit hozhatok? - lépett oda hozzánk Julie.
- Én a szokásos kávémat és csokis muffinomat kérem. - adta le a rendelését Susie.
- Én csak egy muffint kérhetek? - kérdezte Alice.
- Persze. És neked Rose? Hogy vagy? - válaszolta Julie és leírta az eddig kért dolgokat.
- Jól vagyok, de köszönöm nem kérek semmit. - feleltem.
- Biztos? A vendégeim vagytok. - próbált meggyőzni Susie.
- Tényleg nem kérek semmit. - utasítottam el.
- Rendben... Akkor két csokis muffin és a szokásos kávé lesz? - pontosította a rendelést Julie.
- Igen.

~Timeskip~

Nem vettük észre, hogy több órán át beszélgettünk.
Joey hívta fel Susie-t, hogy hol vagyunk már.
Lassan elindultunk vissza a kórházba.
- Álljunk meg egy picit. - kértem meg őket, akkor amikor már majdnem a kórházban voltunk.
- Rendben. - mondta Susie és megálltunk.
Mélyen szívtam be a levegőt. Amióta behoztak, ez az első, hogy kijöhetem.
- Lányok... - mondtam halkan.
- Igen. - térdelt le elém Alice, mintha egy mesét kezdtem volna el mesélni.
- Minden olyan nyugodt és csendes.... - folytattam még mindig halkan. - Az egy jel....
- Minek a jele? - lépett mellém Susie.
- Hogy sírni fog az ég, olyan szomorú esemény következik.
- Például mi? - kérdezték egyszerre.
- Egy ember halála...
- Rose. Ne mondj ilyet. - öleltek át engem. - Nem fog meghalni senki.
El is akartam nekik mondani, meg nem is.
Igaz, elég furcsa érezni ezt.
Érzed, hogy minden perccel egyre kevesebb erőd lesz. De közben nem akarod, hogy a többiek megtudják. Azt akarod, hogy boldogak legyenek.
Nem vettem észre, de elindultunk befelé.
Lassan beértünk.
A kórházi látogatók már kezdtek elmenni, ami a látogatási idő végét jelentette.
Bevittek a szobámba, ahol Joey várt.
Átsegítettek az ágyamra és lefeküdtem.
Ezután elmentek. Nem akartak zavarni.
Csendben ültünk a szobában. Majd bejött Emma és szólt, hogy lassan mennie kell Joey-nak.
Joey lassan felkelt, de nem akart távozni.
Én is akartam, hogy maradjon még.
- Joey. - próbáltam felülni.
- Angyalom, pihenj. - nyomott vissza egy kicsit.
- Megígérem neked, hogy holnap nem lesz semmi bajom. Akkor visszamegyünk a stúdióba és újra neki vághatunk a dolgoknak.
- Neked nem kell semmit se ígérned.
Puszit nyomott a homlokomra. Végig simította az arcomat.
Sajnos, mennie kellett.
Még egyszer, utoljára rám mosolygott, majd kiment.
Láttam rajta, hogy nem akar elmenni, de muszáj volt neki.
Miután elment, Emma bejött hozzám és megigazította az ágyamat.
Órákon át csak feküdtem és néztem a plafont. Nem gondoltam közben semmire.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nagyon gyengének érezem magam. Tudtam, hogy végleg vége a műsornak.
Remegő kézzel Joey könyvéhez nyúltam és egy tollért.
Elkezdtem írni.
Pár perc múlva visszaraktam a tollat. A könyvet és a babámat, Alice-t magamhoz szorítottam.
Majd ránéztem az órára. Most ütötte az éjfélt.
- Mondtam, hogy nem lesz semmi bajom... - mondtam halkan, az utolsó erőmmel.
Lassan behunytam a szemem....

~Másnap~
¤Joey szemszöge¤

- Ébresztő! - rohantam végig a folyosókon. - Mindenki keljen fel most rögtön!
- Joey... Hajnali hat óra van.... - lépett ki a szobájából Sammy álmos fejjel.
- Tudom. De most hívtak a kórházból. Valami történt Rose-zal.
- Mi? Mi történt? - jött ki Alice is.
- Nem tudom. De valami nagy dolog lehet, ha felhívtak.
- Lehetséges, hogy meggyógyult? - jelent meg Bendy.
- Igen. De nem tudom. - mondtam idegesen. - A lényeg, hogy gyorsan menjünk be.
- Igazad van. Mindenki! Irány a kórház! - karolt át Henry.
Amilyen gyorsan készültünk el, olyan gyorsan értünk be a kórházban.
Bementünk Rose-hoz.
Az ágyon feküdt mozdulatlanul. A könyvemet és a babáját a mellkasához szorította.
- Részvétem. Az első és a legjobb beteg volt, akit gondoznom kellett. - mondta a nővér, majd kiment.
Mindenki lehajtotta a fejét. Néhányunk szemében könnyek jelentek meg. Nem gondoltuk, hogy ez fog történni.
Odamentem hozzá és végig simítottam az arcát. Megfogtam a kezét. Könnyes szemmel mosolyogtam rá.
Olyan hideg volt és élettelen.
Reméltem, hogy felébred és ez az egész egy rossz álom.
Bendy a másik oldalon, velem szembe állt meg.
- Fel fog ébredni, ugye? - kérdezte halkan.
- Nem... Végleg elaludt. - válaszolta Henry és átölelte a kis démon
- De... De ez nem lehet... - mondta sírás közben Alice. - Élnie kell! Még velünk kell maradnia... Nemrég lett újra együtt a családunk. Nem történhet ez!
Ők se akarták elhinni, mint ahogy mi mindannyian se. Hiszen életünk nagy részében velünk volt. Mindig segített. Amikor sírtunk, akkor jött és megvígasztalt.
De most már nem.
Olyan hirtelen ment el.
Igaza volt Alice-nek. Még maradnia kellett volna.
- Nem mehetett el búcsú nélkül... - gondolkoztam hangosan.
- Mire gondolsz, Joey? - lépett közelebb Sammy.
Bármennyire nem akartam, de muszáj volt.
Elvettem a könyvem és megnéztem az utolsó oldalt.
Igazam volt. Írt nekünk egy levelet.
- Van egy üzenet tőle. - mutattam fel a könyvet.
- Még az utolsó pillanatban is írt, miközben ránk gondolt. - mondta egy fél mosollyal az arcán Henry. Bármennyire erős volt, neki is könnyes volt a szeme.
- Olvasd fel. - mondta halkan Susie.
- Kedves baratáim. - kezdtem a felolvasását a levélnek....

Kedves barátaim!

Sajnálom, hogy így kell elbúcsúznom.Tudom, hogy rossz, de... Nem így akartam. De azt se szeretem volna, hogy mellettem legyetek az utolsó percekben, mert úgy még rosszabb lenne az elköszönés.
Ez a nap is eljött. Hiába akartuk, hogy ne történjen meg.
Itt az idő, hogy az Angyal igazi angyallá váljon.
Ne sírjatok! Mosolyogjatok! Hiszen én szeretem látni a mosolyt az arcotokon.
És emlékezzetek! Ott voltam veletek, amikor tudtam. Ez most így lesz. Mélyen, a szívetek mélyén végig ott leszek. Minden előadáson, minden fontos napon. De akkor is, ha csak egy társ kell, akinek vigyáznia kell rád, akinek elmondhatod szíved apró problémáit.
Mindig veletek leszek. Sajnálom, hogy mennem kell. Viszlát barátaim...