A tinta csodákra képes

Chapter 18 Elkésett születésnapi ajándék

- Ébresztő!
- Mindjárt... - mondtam álmosan és leütöttem az ébresztőórát, ami, ebben az esetben, Bendy feje volt.
- Áú.
- Bocsi! Nem akartam! Jól vagy?
- Jól vagyok.
- Hány óra van, hogy már felébresztesz?
- Pontosan hét óra van.
- Jó. Akkor szólj, pontosan három óra múlva... - fordultam a másik oldalamra.
- Jó reggelt! - jött be vidáman Alice.
- Szia Alice.... - köszöntem álmosan.
- Bendy! Miért nem ébresztetted fel? - szidta le Bendy-t.
- Felébredt, csak aludni szeretne még.
- Rose. Majd aludhatsz, de most nem.
- Miért....?
- Majd meglátod. - mondta és vidáman odasétált az ablakhoz.
A függönyt széthúzta, ami kisütötte a szememet. Lehet, hogy reggel hét óra van, de attól még nem kéne pont rám sütnie a Napnak.
- Jól van. Most már teljesen felébredtem. - mondtam és felkeltem.
Lassan elindultam Bendy-ékkel együtt a konyhába. De ők út közben elmentek valahová máshová, szóval, egyedül mentem tovább.
A konyhában leraktam Joey könyvét az asztalra és leültem hozzá. A fejemet ráraktam és reménykedtem, hogy a reggelinél még aludhatok egy kicsit.
De nem sikerült.
- Szia Rose! - köszönt Susie és megállt előttem.
- Szia....
- Mi a baj? Álmos vagy? - bólogattam. - Majd később aludhatsz.
- Miért mondja ezt mindenki? Mi folyik itt?
- Majd meglátod, Angyalom. - mondta Joey és puszit adott a fejemre. - Mindent megtudsz a maga idejében.
- De én most szeretném tudni! - mondtam és felemeltem a könyvről a fejem, amivel lebuktam.
- Hé! Ez mit keress nálad?
- Tegnap este olvastam. Érdekes és nagyon tetszik! - szorítottam magamhoz.
- Miért? Mi van benne? - kíváncsiskodott Susie.
- Sok minden. Például... - kezdtem neki, de Joey befogta a számat.
- Igen, sok minden van benne. De majd időben megtudja mindenki. - mondta és egy kicsit zavarba jött.
- Igen. - levettem a kezét a számról. - És érdekesen fogalmazod meg a dolgokat. Úgy, hogy az aki nem ismer téged, a stúdió, főként Bendy-éket, akkor egy szót se ért belőle. De nem elég látásból. Hanem úgy, hogy velük éltél, ismered őket és tudod, hogy ki milyen. Nem lehet ezt a könyvet kívülállóként olvasni. Meg nem is olvasni, hanem érezni és átélni kell. Minden fejezet egy újabb és újabb történet, ami egy nagynak a részei. És ezeket, a kis, apróbb részeket neked kell összerakni, hogy mi miért van.
- Köszi, Rose... - hoztam még kínos helyzetbe Joey-t. - De már így is elég sokat tud Susie....
- Miért? Szerintem ki kéne adnod. Biztos sokan megvennék.
- Ja... - kezdte el vakarni a tarkóját. - És börtönbe csuknának, hogy mit tettem a dolgozóimmal és a barátaimmal.
- Ott a pont. - mondta Bendy, akinek megjelenését észre se vettük.
- Ah, Bendy! - ijedt meg Joey. - Mi-mióta vagy itt.
- Onnantól, hogy érdekesen fogalmazod meg a dolgokat. - dőlt hátra Bendy.
- Rendben. Én szerintem megyek. Ne felejtsétek el, Susie és Bendy, amit megbeszéltünk tegnap este. - mondta Joey és kiment.
Úgy látszik valamit megint elfelejtettek elmondani nekem. Utálom! Főleg, hogy szinte Joey szobája mellett van az enyém és nem képes bekopogni hozzám.
- Susie, Bendy... - fordultam hozzájuk segítségért. - Mit beszéltettek meg tegnap este?
Bendy annyira meglepődött, hogy egy pillanat alatt eltűnt a földben. Susie meglepetten nézett rám.
- Majd meglátod. - mondta nyugodtan.
- Utálom! Én most szeretném tudni! - dőltem hátra.
Csak elfelejtettem, hogy nincsen a székemnek támlája. Szerencsémre, mielőtt leestem valaki elkapott.
- Légy óvatos. - mosolygott rám Henry.
- Rendben. - ültem fel a székre. - Gondolom, te se mondsz el semmit arról, hogy mit beszéltettek tegnap.
- Eltaláltad. De készülődjetek. Lassan indulunk. - mondta és kiment.
- Rendben. - követtem.
Nyugtalanított, hogy nem tudok semmit, de remélem most végre.
Gyorsan átöltöztem. Egy egyszerű fehér inget vettem fel egy fekete szoknyával. Nem szoktam ezt hordani, mégis valamiért emellett döntöttem.
A cipőnél elakadtam. A szekrényben egy pár fekete magassarkú és egy egyszerű, ugyanilyen színű volt. Az utóbbival az volt a gond, hogy kicsit régi volt, meg kopott is. Teljesen szétjártam.
Nem zavart nagyon. Felvettem és kifutottam.
Vagyis majdnem, mert futottam Susie-hoz.
A hajammal nem számoltam. Annyira idegesített, hogy hosszú.
- Susie! - kiáltottam utána.
- Igen? - fordult felém.
- Van ollód? - értem utol.
- Igen. Miért?
- Le szeretném vágni a hajam.
- Miért? Olyan szép hosszú. Jól áll neked.
- De nem szeretem, ha már ilyen hosszú.
- Értem. Levágjam neked?
- Nem kell, köszi. Bocsi.
- Semmi baj. Mindjárt jövök. - mondta és befordult a szobájába.
Nagy zajjal kereste az ollót. De engem nem zavart, mert addig össze tudtam kötni a hajam.
Kijött Susie és odaadta a tárgyat. Láttam az arcán, hogy aggódik, amiért magamnak vágom le. De régebben már csináltam ilyet.
Megfogtam a copfomat és egyetlen mozdultattal levágtam.
- Köszi! - mondtam és visszaadtam az ollót.
- Szívesen.
Megöleltem és elindultam a stúdió ajtajához.
Bendy csatlakozott hozzám út közben, de nem beszélgettünk.
Lassan odaértünk az ajtóhoz, ami előtt Bendy megállt.
- Nem szeretem ezt az ajtót. - mutatott rá és jözben lehajtotta a fejét.
- Miért? - fordultam felé.
- Mert ezen az ajtón léptettek ki Henry-vel.
- Bendy... - guggoltam le elé, úgy hogy a szemébe tudjak nézni. - Látod, egy nap mindenki visszajön, aki kilépett rajta.
- És mi lesz, ha egy nap jöttök vissza...? - kérdezte könnyes szemmel.
- Az nem ma lesz. - öleltem át.
Nem mondott semmit, hanem csak átölelt.
Közben a többiek is megérkeztek. Joey odajött és szólt:
- Bocsánat, hogy megzavarlak titeket, de indulnunk kell.
- Rendben. - mondtuk egyszerre és kézen fogva elindultunk.