Veled teljes az életem [Shawn Mendes Fanfiction]

A költözés

- Jasmin!... Jasmin hol vagy már? A bátyád, az apád és én már csak rád várunk!
- Megyek már, csak volt még pár dolog amit nem raktam el... - kiáltottam le.
Amint leértem az emeletről apám felkapta bőröndjeimet, majd bepakolta a csomagtartóba.
- Anya, én nem szeretnék elmenni. Tudod... Olyan sok emlék köt ide. Amíg a nagyiék éltek minden olyan jó volt.
- Jól mondod Jas, addig minden tökéletes volt. Mostmár minden más. Hidd el nekem, ez a költözés mindannyiunk számára jó lesz. - simított végig a karomon. - Legfőképpen neked. Tudom, hogy mennyire szeretted a nagyiékat, de ők már nincsenek velünk. Ezt neked is el kell fogadnod.

Szótlanul ültem be az autóba, majd előkotortam a táskámból a fülesemet és elindítottam egy random lejátszási listát a Spotify nevű alkalmazáson. Láttam Ryan-en, hogy mondani akart volna valamit, de inkább ő is úgy tett, ahogy én. Fátyolos tekintettel néztem ablakomon keresztül a várost. Szinte minden apró kis dologról eszembe jutott valami emlék. De azok a boldog pillanatok már nem jönnek vissza soha többé. Tudom, hogy a bátyámat is bántja még mindig a nagyiék halála, hiszen mindketten ott voltunk akkor, s tehetetlenül álltunk mellettük. Ryan valahogy jobban viseli ezt az egészet, mint én. Ő mindig is sokkal erősebb volt nálam, s próbált nekem segíteni.

Pár óra utazás után megérkeztünk Houston-ból Torontóba. Mindig is el szerettem volna jutni ide, csak nem ilyen módon. Sokkal jobb lenne otthon, a régi házunkban, a nagyival, a nagypapival, de már nem lehet.

- Jasmin, Ryan, megérkeztünk! Keljetek fel gyerekek!
- Eddig sem aludtunk... Nem értem miért kell ordibálni... - néztem értetlenül apámra.
- Jasmin Campbell! Vegyél vissza egy kicsit... Így nem beszélhetsz apáddal!
- Nora, hagyd szívem. Csak a költözés miatt ilyen. Én sem veszem magamra, neked sem kell ezzel foglalkoznod. Idővel meg fog változni.- mondta apa, miközben kivette cuccainkat a csomagtartóból.
Felkaptam két bőröndömet, amire ráraktam egy-egy utazótáskát, majd megindultam a ház felé. Nem is olyan rossz ez a környék. Gondos házak, gyönyörű kertek. Már csak a szomszédainkra vagyok kíváncsi, na meg az új osztálytársaimra.
Mikor beléptem a házba, elállt a lélegzetem. Minden fekete - fehér színben pompázott, az étkező közepén a falról lelógott egy bazi nagy csillár. A konyhabútor vörös volt, az ablakok hó fehérek.

- Jas gyere, megmutatom a szobádat!
Ismét nem szóltam semmit, mert tudom, hogyha mondtam volna valamit, megint "flegma" lettem volna...
- Nyugodtan rendezd be úgy, ahogy szeretnéd, ha végeztél a kipakolással, gyere le az étkezőbe. - nyitotta ki előttem az ajtót.
- Rendben, köszönöm.
Bevittem a cuccaimat az új szobámba, majd kipakoltam mindent a bőröndből az ágyamra és a padlóra. Színek és ruhadarabok szerint csoportosítottam a ruháimat, majd aszerint helyeztem el azokat szekrényemben. Mire mindennel végeztem besötétedett.

- Miújság kicsim? Sikerült mindent elrendezned? - nyitott be anya egy tálcával, ami telis tele volt kedvenc desszertemmel, a palacsintával, meg persze ott volt mellette a laktóz és cukormentes kakaóm.
- Igen, pont az előbb végeztem. - mondtam fáradtan anyára.
- Sütöttem neked palacsintát, hogy jobban érezd magad, meg persze készítettem hozzá a kihagyhatatlan extra kakaódat, laktóz és cukormentesen.
- Köszönöm anya! Miközben pakolásztam elgondolkodtam azon, hogy nem is olyan rossz, hogy elköltöztünk. Új élet, új barátok, új lehetőségek...
- Na látod, mondtam én, hogy jó lesz!
- Igen, igazad volt, mint mindig. És ne haragudj rám, amiért olyan bunkó voltam veled meg apával. Nagyon hiányoznak nekem a nagyiék és amíg ott éltünk Houstonban, minden olyan jó volt. Olyan volt, mintha még mindig velünk lennének a nagyiék. A ház telis tele volt a közös képeinkkel velük, na meg persze az ő kiskori fényképeik, meg mindenféle más és más dolgok. A ház stílusa, az ablakok, az asztal, a bútorok, a színek, függönyök, amihez nem lehetett hozzáérni, mert a nagyi rögtön leharapta Ryan és az én fejemet... Szóval minden... Minden hozzájuk kötött ott engem. Mikor vasárnap reggel a browie édeskés, s ínycsiklandozó illatára keltem fel, s Ryannel azon versenyeztünk, hogy ki ér le előbb a konyhába. Elfelejtethetetlen emlékek...
- Minden meg fog változni, s jobb lesz idővel neked is. Most még rossz, de majd meg fognak változni a dolgok. Jön majd az első barátod, a legjobb barátnőd, akivel mindent meg tudsz beszélni, legjobb fiú barát, akinek sírhatsz majd a vállán, mert valamivel megbántott a barátod...
- Anyaaa!!! Elég lesz! Én sosem leszek szerelmes! Ezt vedd tudomásul!
- Jól van... Jól van... Majd meglátjuk. - letettem mellém a tálcát, felállt az ágyamról és kiment.

Jézusom, hogy én szerelmes leszek!? Ez kitárt dolog. A szerelem valami undorító dolog. Fogalmam sincs, hogy mi a jó abban az embereknek, hogy folyamatosan nyalják-falják egymást mindenütt mindenki előtt. Egyszerűen gyomorforgató ez az egész dolog. Jajj meg a Valentin nap is... Ki nem állhatom. Minden csupa rózsaszín meg piros... A fiúk virágot meg plüss macit vesznek a lányoknak, ők meg annyira örülnek az ajándéknak, aztán ha meg pár hónap múlva szakítanak, minden eddig kapott dolog megy ki a kukába. A közös selfiek, nyaraláson készült fényképek, bulizós képek, karácsonyi, szülinapi stb. képek mind kitörlődnek. Van aki hamar túllép a volt barátján/barátnőjén és már pár hét múlva mással kavar, de vannak olyanok is, akiknek nem megy ez olyan könnyen. Lehet, hogy ezért nem szeretnék szerelembe esni. Félek az új dolgoktól, a csalódástól, a fájdalomtól, attól, hogy én okozok valakinek fájdalmat, hogy valakit megbántok. Aztán jön a szakítás, s soha nem lesz már olyan a kapcsolatunk, mint azelőtt volt...