Veled teljes az életem [Shawn Mendes Fanfiction]

Túl hamar

- Hát akkor végeztünk is a vizsgálatokkal. Amint visszaérnek a szüleid, hazamehetsz. - mosolygott rám, de mégis láttam azt a bizonyos szomorúságot a szemében.
- Mi a baj?
- Semmi, miért mi lenne?
- Figyelj, nem verlek át. Nem szokásom átverni senkit. Elmegyünk valamelyik nap kajálni. Okés?
- Úgy legyen!

...

- Dr. Rowland, nagyon hálásak vagyunk mindenért, amit a lányunkért tett az elmúlt hónapokban. Azt sem tudom, hogyan hálálhatnánk meg.
- Számomra semmiség volt. Örülök, hogy egy ilyen csodálatos lánnyal foglalkozhattam.
- Szeretnénk, ha eljönne hozzánk egy este vacsorázni.
- Nagyon szívesen!
- Na hát akkor, amelyik este ráér, hívjon minket!
- Úgy lesz!
Kezet fogott szüleimmel és a bátyámmal. A kórtermemből kiment mindenki, én pedig felöltöztem és elkezdtem összepakolni a cuccaimat. Már majdnem végeztem, amikor nyílott a szobám ajtaja.

- Hiányozni fognak azok a napok, mikor óránként be kellett jönnöm hozzád megnézni, hogy jól vagy - e. Meg a reggeli és esti ellenőrzések. - mondta Anthony az éjjeli szekrényemnek támaszkodva.
- Úgyis fogunk még találkozni. És a kajálás sem marad el, mivel jössz nálunk.
- Akkor külön velem már nem is jönnél el? - akadt ki, mint valami négy éves kisfiú.
- Háát...
- Na jó. Ennyire ronda vagyok? Vagy büdös vagyok?
- Nem, dehogy is!
- Huh, akkor megnyugodtam. - fújta ki az eddig bent tartott levegőt.
- Habár, ha belegondolok... - vágtam elmélkedő fejet.
- Na elég lesz mostmár! Teljesen lerombolod a lelki világomat.
- Úgyis tudod, hogy elmegyek veled. Megígértem.
- Tudom, tudom.
- Lassan ideje lenne elindulnom.
- Segítek kivinni a cuccaidat.
- Nem kell köszönöm.
- Ez nem kérdés volt.
Megfogta a sok ajándékos táskát meg egy pár virágcsokrot, én is kezembe vettem a maradék dolgokat, majd kimentünk a kórház elé. Ryan kivette a szatyrokat a kezemből, Anthony is odavitte a kezében lévő cuccokat és betette a csomagtartóba.
- Remélem, hogy hamarosan találkozunk!
- Én is! És köszönöm, hogy foglalkoztál velem!
Anthony szó nélkül megölelt. Fura érzésem lett. A szívem hevesebben dobogott, a pulzusom már az egekben járt, a gyomromban eddig alvó pillangók életre keltek, majd úgy csapdostak szárnyaikkal, mintha ki akarnának törni gyomromból. Próbáltam lassan mély levegőt venni, de számomra elég nehezen ment.
- Jasmin, majd találkoztok még! Nem kell megfojtanod, ha halott lesz már semmit sem tudsz vele csinálni. - nevetett anyum.
- Ha-ha-ha! Nagyon vicces vagy... De tényleg...
- Hát akkor, vigyázz magadra Jasmin!
- Te is Anthony!
Egy utolsó pillantást vetettem rá, majd bepattantam az autóba, és elhagytuk a kórház parkolóját.

Mi volt ez? Ez az érzés. Nagyon különös és fura volt. De olyan jó volt. Nagyon jól éreztem magam Anthonyval. Vele olyan más volt. Nagyon sokat beszélgettünk a vizsgálatok alatt. És amikor a kórház parkolójában megölelt, valami eszméletlenül felemelő érzés volt.

...

- Bejöhetek? - kérdezte Ry.
- Már bent vagy... - forgattam szememet.
- Figyelj, tudd, hogy én nagyon de nagyon szeretlek téged.
- Ezt most miért mondod? Tudom hogy szeretsz.
- Lehet, hogy nem fogok sokáig itt maradni.
- De miért? Ugye nem akarsz itthagyni, mint ahogy régen a szüleink tették velünk? - könnyeztem be.
- El kell mennem innen. Nagyon összevesztem anyáékkal. Már látni sem akarnak, ahogy én sem őket. Amikor kómában voltál, szinte minden nap veszekedtünk, de az utolsó hónapokban már elvesztettük majdnem a reményt, így újra "ébren leszel", így összefogtunk és segítettünk egymásnak. Persze Dr. Rowland is sokat segített nekünk.
- Na jó... Miért kell itthagynod? Tudod hogy én sem jövök olyan jól ki anyáékkal. Nem teheted ezt velem! Olyan vagy mint ők! - felálltam ágyamról és lerohantam az előszobába.
- Várj meg! Nem foglak itthagyni! Nem akarlak! - kiabálta Ryan.
- Nem érdekel! Hagyj békén! - kabátomat magamra kapva kifutottam a házból, és csak futottam. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, csak el akartam menekülni mindentől és mindenkitől.
Mivel a szervezetem eléggé le volt gyengülve, nem bírtam sokáig futni, így egy idő után sétálva folytattam utamat. A CN Tower-től nem messze volt egy kisebb park, ami egy-két helyen ki volt világítva. Leültem a park végében lévő padra, abban reménykedve, hogy senki sem jön arra, mivel elég gyér volt ott a világítás. Telefonom kijelzőjére pillantottam, ami 22.39-et jelzett.

27 nem fogadott hívás - > Apa💙
35 nem fogadott hívás - > Anya💛
68 nem fogadott hívás - > Ryan❤️
49 beérkező üzenet - > Ryan❤️

Muszáj voltam valami életjelet adnom magamról, ezért írtam apának hogy életben vagyok és ne aggódjanak, mert nincs semmi bajom.
Ahogy zsebre raktam telefonomat, eleredt az eső. Remek! Most mehetek haza vagy itt kint elázok és még tüdőgyulladást is kapok... Haza biztos hogy nem megyek, nem csak azért, mert nem tudom hogy jutok haza, hanem azért is, mert nem szeretnék velük lenni. Fejemre raktam kapucnimat, majd a havas esőben sétáltam. Gyönyörű este Torontó. Mivel már éjszaka van, csak egy pár ember szállingózott az utcán. Lehajtott fejjel mentem, és egyszer csak valakinek neki ütköztem. Olyan jó, hogy ma "minden ennyire összejön."-gondoltam magamban.

- Ne haragudj, én csak nem néztem a lábam elé. - hadartam, miközben lassan felnéztem az előttem álló fiúra, aki nem is volt idegen számomra.
- Te hogy hogy itt vagy? Meg fogsz fagyni! A szüleid hogy engedhettek el ilyen időben? Gyere gyorsan, itt parkolok nem messze, hazaviszlek.
- Ne! Kérlek ne! - remegtem.