Veled teljes az életem [Shawn Mendes Fanfiction]

Ne haragudj!

Reggel arra keltem, hogy majd széthasad a fejem és rázott a hideg. Kibújtam a mellettem alvó fiú öleléséből, majd lebattyogtam a konyhába. Fogalmam sem volt, hogy mi hol lehet, ezért elkezdtem keresgélni, hátha találok valami fájdalom csillapítót.
Az alsó fiókokkal kezdtem, de nem jártam sok sikerrel. Aztán jöttek azok a polcok, szekrények, amiket még úgy ahogy elérek, s végül a legmagasabban lévő szekrények. Kisebb-nagyobb sikerrel felmásztam egy székre, de onnan sem értem fel, ezért fel kellett másznom a konyhapultra. Lábaim remegni kezdtek, fejembe belenyilalt a fájdalom és megszédültem. Már fel voltam készülve arra, hogy nagyot fogok esni. Szememet összeszorítottam, kezemet fejemhez tettem, de két erős kar megvédett az eséstől.
- Hát mit akartál ott te kis Törpilla?- kérdezte Anthony reggeli rekedtes hangján.
- Csak gyógyszert kerestem, de nem találtam. - néztem barna íriszeibe.
- Felkelthettél volna...
- Hagytalak aludni, biztos fáradt lehettél.
- Mindegy. Hozok neked gyógyszert, mert tűz forró vagy, de előtte felviszlek az ágyba.
- Nem akarok feküdni. - mondtam kislányosan.
- Elhiszem, de muszáj. Nagyon unalmas tud lenni, de kitalálunk valamit jó?
- Rendben... De akkor is... Még egy tanítási órát se tudok nyugodtan végigülni.
- Na most legalább gyakorolhatod. - nevetett.
- Ha-ha-ha.
- Naa, már nem kell sokáig pihenned! Már karácsony hetén nem kell feküdnöd.
- Hála égnek... Szép karácsony lesz...
- Legalább velem töltheted. - mosolygott.
- Nem fogsz addig megunni? Túl sokat leszünk együtt.
- Téged? Lehetetlen megunni.
- És ha én unlak meg téged? - húztam az agyát.
- Ennyire unalmas vagyok?
- Háát... Ami azt illeti...
- Na jó, most akkor megmutatom, hogy nem tudsz mellettem unatkozni. - felkapott az ölébe, majd felfutott velem az emeletre.
- Neee, tegyél leeee! Le fogok esni! Halloood! Anthony!!!
- Mondtál valamit? - valahogy felültetett a hátára, így olyan voltam, mint egy kismajom, aki kapaszkodik az anyjában.
- Csak vicceltem az előbb! Nagyon félek! Kérlek tegyél le! - kiabáltam szinte már sírva, mikor a tetőtérre mentünk.
- Bocsáss meg! Én, én nem tudtam, hogy félsz a magasban.
- Mindegy... - letöröltem könnyeimet, majd leszaladtam és bezárkóztam a fürdőszobába.
- Nyisd ki kérlek! Én nem akartam neked rosszat. - nem szóltam semmit. - Jasmin, én, a francba már... Nyisd ki légyszíves! - mondta kicsit idegesebben. - Figyelj, most elmesélem egy történetet. Két évvel ezelőtt összevesztem a húgommal, akinek volt egy barátja, viszont folyton csak bántotta őt. A húgom félt tőle, viszont szerette őt. Nem akartam, hogy találkozzanak és hogy tartsák a kapcsolatot, ezért beszéltem a sráccal is meg a húgommal is. Sajnos a sráccal nem jutottam semmire, aztán mikor hazaértem a 17 éves hugommal sem tudtam valami nyugodtan és szépen megbeszélni a dolgokat, aztán összevesztünk, megmondta hogy mennyire utál, bezárkózott a fürdőbe és nem jött ki egy jó ideig. Hiába dörömböltem az ajtón, kiabáltam neki, kérleltem, hogy engedjen be, de nem tette. Egyszer csak egy ordítást hallottam, mire betörtem az ajtót, majd a csempén ülő húgomat láttam, akinek a kezéből csak úgy spriccelt a vér. Rögtön hívtam a mentősöket, közben mindennel próbálkoztam. Alkoholt öntöttem a kezére, letéptem pólómat és kezére kötöttem jó szorosan, de nem tudtam megmenteni. Erőtlenül elmondta, hogy szeret, légzése lelassult, lecsukta szemeit és... Mire kiértek a mentősök, már elhunyt. Élettelen testét beletették egy zsákba, levitték az autóba s elszállították. A szüleim nem voltak itthon. Ők is üzletemberek, viszont ők csak pár napra mentek el, mert itthonról vezették a céget meg minden. Nagyon nehéz volt nekik ezt elmondanom, persze nem hibáztattak engem. Az a szerencsém, hogy nagyon megértő, segítőkész és kedves családom van. Akármi van, mindig mellettem vannak. Amikor "ez" történt a húgommal, nagyon megviselt engem. Majdnem két hónapig nem jártam iskolába, sőt sehova sem mentem. Az egyetemről is majdnem kicsaptak, de tettem egy osztályozó vizsgát, így egy évet letudhattam és még jól is jártam, mert hamarabb kezdhettem a következő és egyben utolsó évemet is.

Lassan kinyitottam az ajtót, majd szorosan megöleltem Anthonyt.
- Én, nem is tudom, hogy mit mondjak.
- Semmit. Csak maradj itt velem.
- Rendben. Itt leszek. És ne haragudj rám. Én nem tudtam, hogy ez történt a tesóddal...

Jézusom, szegény! Én nem is gondoltam volna, hogy ekkora trauma érte két évvel ezelőtt. Ezért ilyen megértő és kedves velem. Annyira, de annyira sajnálom. Ő egy nagyon rendes fiú és nem ezt érdemelné. Miért pont a jókkal történnek meg ezek a borzalmas dolgok? Ilyen hamar elveszíteni valakit... Én bele is őrültem volna. Vajon Ryan hogy érezhette magát azalatt a fél év alatt, amíg kómában voltam? Ő féltett engem? Aggódott értem? Mit tett volna, ha az történt volna velem, mint Anthony húgával?

...

- Amúgy, van itt a környéken gimnázium?
- Persze, nem messze a kóháztól. Miért?
- Hát mert lassan oda is be kellene iratkoznom. Tudod, 11-es vagyok és van még másfél évem... Vagyis kettő, mert fél évig nem jártam iskolába.
- Felfogadunk egy tanárt, aki felkészít és levizsgázol az eddig vett tananyagból. Mit szólsz hozzá?
- Tényleg?
- Persze! De csak akkor, ha szeretnéd.
- Hogy a viharba ne szeretném?
- Rendben, akkor karácsony után már felkeresem és elkezdhettek készülni.
- Nagyon szépen köszönöm! - mosolyogtam rá, majd szorosan hozzábújtam. - Olyan vagy, mint egy nagy maci. Tudom, hogy ezt már mondtam, de na... Egész nap ölelgetnélek. Lehet hogy csak azért van ez mert szeretethiányos vagyok, nem tudom. Csak annyira jó.
- Örülök neki. Hidd el, nekem is nagyon jól esik. - puszilt bele a hajamba.