Életre ítélve (bsd f.f) [BEFEJEZETT]

A szövetséges

Mindenhol szüntelen vakító fényesség.. nagy üresség... Biztos vagyok benne hogy meghaltam hátrahagyva mindent és mindenkit hogy újra egyedül maradhassak...
Már nem érzek fájdalmat.. a sebeim eltűntek és súlytalan vagyok. Szóval ilyen az ha valaki eltávozik az élők sorából. Nem érez se jót se rosszat de emlékszik mindenre és mindenkire. A családja és a barátai arcára az érzésre mikor szeretett valakit vagy mikor elvesztette azt.. a fájdalmat a magányt a léleknek ürességet. Most én vagyok így.

A távolban valami furcsa alak rajzolódott ki.. fekete ruháján halvány fakó kék csíkok húzódtak. Ismeretlen volt mert biztos voltam benne hogy sosem láttam mégsem féltem vagy fogott el a szorongás ami általában a mellkasomba költözik ilyenkor. Ismertlen mégis ismerős. Hevesen zakatoló szivem verése egyre jobban csillapodott le minnél többet néztem az előttem pár méterre lévő lényt. Fekete megtöredezett csavaros szarva volt. Egy pár a feje tetején. Ahog végig néztem rajta hirtelen belém csapott a felismerés és kitágult pupillákkal bámultam felé. Szarva van .... Szarv... Akármennyire is halott vagyok azért nem hülye. Ez nem normális! Egyre inkább meg akartam nézni közelebbről a...a... Őt.
Kezei bilincsben lábai béklyóban voltak. A roszda ette a vasat és nem lehetett könnyű. A láncok teteje illetve lábának a vas alja elhalványult és eggyé vált a fehér ürességgel. Mégis tudtam jól hogy ott vannak és talán erősebben tartják őt mintha a láncok láthatóak lennének. Fejét lehajtva tartotta. Annyira reményvesztett volt.. és meglehetősen magányos. Annyira ..hasonlított rám.

Lassan óvatosan de odasétáltam az alakhoz. Egyre közelebb értem. Majd megálltam tartva a biztonságos 3 méternyi távolságot.
Nagyot nyeltem és hangosan szívtam be a levegőt.

- Haho..- hajoltam enyhén előre. Közben szemembe lógó szőke tincseimet oldalra tűrtem a fülem mögé.

- Huh?- nézett fel igen hirtelen amitől hátráltam pár lépést.
Gyorsan felémkapta fejét és tüzetesen vizslatott. Arca és vonásai szinte megegyeztek egy korombeli fiúéval. Fehér enyhén szürkés tincsei a szemébe lógtak.Néhol izzadtan tapadtak homlokához. Vörös íriszei szinte megbabonáztak ahogy találkozott az én kék íriszeimmel. Hosszú másodpercekig csak néztük egymást. Én ijedten míg ő sokkoltan bámult maga elé. Vagyis inkább a másikra.

- S-sakura.. ne.. te tényleg...itt vagy?- mély de lágy tónusú hang töltötte be az egész teret. Tudja a nevem... Honnan ismer? És miért érzem azt hogy én is ismerem őt akárki is legyen?

- Az igazság az hogy semmit sem tudok hogy hol az az itt.. és azt se hogy te mi vagy. Vagyis hogy ki vagy..

- Oh...hát persze.. te nem láthattál még engem sosem.. csak én láttalak téged felnőni.. - mi? Hogyan? Teljesen összezavarodtan a kijelentésére. Hiába suttogta én tisztán értettem és egyre jobban állt bennem össze a kép. A nyugodságomat a harag aprócska lángja váltotta fel és aprócska ráncok futottak össze homlokomon. Dühösen szorítottam össze szememet majd ismételten kinyitottam és csak adémonnak szenteltem figyelmem.

- Felnőni? Ismerős voltál... De nem tudtam honnan. Szarvad van és nem emberi aurád. Te vagy a pusztítás démona...ugye?

- Igen.

- Te tetted tönkre az életem... Miattad szenvedtem ennyit! Miattad hagytam cserben a barátaimat. Nem tudtam rajtuk segíteni! Megöltek!- a számat csak egyre hangosabban és dühösebben hagyták el a szebbnél szebb mondatok. Elszakadt bennem valami. Valami ami már régóta nem volt ép. És minden kikivankozott belőlem. Minden sérelem elfojtott düh és keserűség amit a magány okozott sok éven át. Könnyeim megeredtek és megállás nélkül folytak végig az arcomon mígnem zokogva és ordibálva rogytam a földre. Miért? Miért vagyok gyenge? Annyi miért van...annyi kérdésem amire sosem kaptam választ és már nem is fogok.