Életre ítélve (bsd f.f) [BEFEJEZETT]

Mikor a múlt visszavág

- Harley várj meg!- szóltam rá kicsit erőteljesebben barátnőmre aki felcsigázva izgatottan futott át a tömegen keresztül. Próbáltam követni tekintetemmel a kócos narancsos hajkoronát ám hamar semmisé vált ez a tervem is. Feladva a rohanást és a folytonos keresgélést szólaltam fel. Nem túl sok esélyt láttam arra hogy a lány bármit is meghall abból amit utána kiabálok.

- Mindenhol emberek. Nem szeretem ezt a nagy tömeget.- mondtam egészen halkan leginkább csak magamnak.

- Pedig nem is olyan rossz.- kissé megugrottam az ismeretlen hangra ami közvetlenül mellettem szólalt meg. Oldalra kapva a fejemnéztem fel az egy fejjel nagyobb fiúra.

- Tachihara?

- Szolgálatára úrnőm!- idiótán szalutált egyet mire egy apróbb kuncogás hagyta el számat.

- Jó újra látni. Gin-chan merre van?

- Nem vagyok hozzánőve hogy mindenhol ott legyen ahol én!- ripakodott rám mire én kissé összehúzva magam léptem kissé arrébb.

- Bocs- nézett le rám tenyerét pedig fejemre téve simogatott meg.

- Úgy viselkedsz mintha a bátyám lennél!- morogtam titkolva ezzel a kialakult zavaromat. Jól esett az érintése és keze nyomán forróság járta át a testemet.

- Ki tudja lehet hogy az vagyok!- vigyorgott rám boldogan.

- Jó is lenne.

Amióta az eszemet tudom rengeteg más gyerekkel voltam. Különböző korú és viselkedésű fiúk lepték el az életemet. Egyedüli lányként nehéz volt  közös játékokat kitalálni. Itt kezdtem el megtanulni hogy a fiúk erőszakosak és hülyék. Testvéreimként tekintettem rájuk és mindig boldog voltam. Azt hiszem....
De éreztem hogy nem vagyunk teljesen egy család. Szerettem őket és az életemet is szerettem. Az idős bácsit akinek a házában lakhattunk. Oda-sant aki vigyázott ránk még akkor is amikor nem volt velünk. Mégis hiányoltam ebből az életből valamit. Vagyis inkább valakit.

6 éves lehettem akkor mikor megtaláltam életem első könyvét. A padlásra mentem és ott bújtam el Yuu és a többiek elől akik kitalálták hogy aznap délután bújócskázzunk. Meg volt tiltva hogy feljöjjünk ide. A padláson az öreg bácsi holmijai voltak. Poros volt minden és rengeteg pókháló volt szerte szét. Tapogatózva négykézláb haladtam előre. Már nem is érdekelt annyira a fiúk játéka. Megbabonázott a titokzatos hely. Rengeteg régi tárgy volt nagy zsákokba csomagolva. Rátenyereltem egy érdekes tapintású füzetre. Megilletődve ültem rá sarkaimra felvéve az ismeretlen tárgyat. Egy könyv volt. Nagy levegőt véve fújtam rá. A szűk kis ablakon beszűrődő fényben látni lehetett a milliónyi táncoló porszemet. Kék puha kötésű borítója volt a könyvnek. Az elején egy nő kezében tartott egy kisbabát. Lapozgatni kezdtem. Egy szón mindig megakadt a szemem.

- Sakura! Hol vagy?- hallottam meg lentről a fiúk hangját. Eldugva a könyvet szomorúan hátráltam visszább egészen a fa létráig amin feljöttem. Remegő lábakkal másztam le. A fiúk nem voltak a közelben. Elindulva a szobánkba láttam meg a több számmal nagyobb cipőt a küszöb előtt.

Benyitva az ajtón a fiúk meglepetten pislogtak rám. Oda-san a földön ült és hallgatta a többiek meséit.

- Sakura! Nagyon jól elbújtál!
- Merre voltál?
- Nem ér csalni!- ezek és ehez hasonló mondatok hangzottak fel szinkronban. Azonban én nem nagyon figyeltem rájuk.

A vöröses hajú férfihoz lépve elszántan tettem fel a bennem megformálódott kérdést.

- Oda-san nekem miért nincs anyukám?