Életre ítélve (bsd f.f) [BEFEJEZETT]

Utolsó érintés

Dazai Yosano-san orvosi irodájába vitt. Mondtam neki hogy semmi szükség rá ő ragaszkodott hozzá higy a nő nézzen meg. Ahogyan mindig. Kopogás nélkül nyitott be az ajtón. A rövid hajú nő egy zöld függöny mögül dőlt ki megbillentve székét.

- Igen? Oh Dazai és Sakura-chan. Baj van? - döntötte vissza gurulós székét majd felállva felénk jött. Dazai maga mögött becsukva az ajtót nézett rám majd Yosano-sanra.

- Csak a szokásos. - utáltam mikor ezt mondta. Túl csúf igazság volt.

- Megint? - nézett rám. Csak egy nagyot sóhajtottam és bólintottam.

- Semmi szükség vizsgálatra.

- De igenis van.

- Dazai!

- Semmi baj Sakura-chan. Gyere. - megadóan lépkedtem beljebb egy szúrós tekintettel illetve a barna hajú férfit.

- Dazai.. Kifelé.

*******

- Nos még mindig nem szedhetsz gyógyszert? Tudod ez elég rossz előjel.

- Nem lehet akkor sem. - nem szedhetek semmi féle gyógyszert a rendszeres vitaminokon kívül. Főleg nem nyugtatókat. A hatáduk miatt képtelen lennék kapcsolatba lépni Tomoval illetve rendesen irányítani az erejét. Ez pedig veszélyes lenne.

- Az ilyesfajta pánikrohamokat az esetek 90%ban valamilyen trauma felidézése okozza. Akarsz róla beszélni? - érintette közben a hideg fémet bőrömhöz.

- És most sóhajts. - nagy levegőt vettem majd lassan kifújtam. Majd mégegyszer és mégegyszer.

- Rendben nincs semmi változás a szervezetedben. Nem károsítja a roham. De ez nem lesz mindig állandó ha így megy.

- Tudom. De nem tehetek mást. Túl sok minden kötődik a kiskoromhoz.

- Most se vagy túl öreg. 16 évesrn nem mondanám magam annak. - mosolyodott le.

- Jogos- nevettem el magam. - de nem szép dolgok történtek velem és sokszor feltűnnek ezek a jelenben is. Most a Balck Rose ügy is.

- Szóval ismerted őket? - kérdezte gyanakvóan a doktornő kíváncsisággal a hangjában.

- Nem. Csak.. Az egyetlen üzenetükben leírtat. A Mimikri ölte meg a nevelőapámat.

- Uram isten.. - kapott szájához Yodano-san majd hirtelen ölelt meg. Meglepődtem. Nem is tudtam mit kéne reagálnom majd csak kezeimet leeresztettem a hátára én is. Ahogyan ő tette. Elengedve szomorúan nézett rám.

- Sajnálom hogy faggatóztam. Nem tudtam hogy ennyire mélyen érint az ügy.

- Semmi baj. Megszoktam. Jól kezelem. Csak a nagyobb stressz helyzetben uralkodik el rajtam emiatt a pánik. Mellesleg érzem hogy nem teljesen hagyott el. Sosem hagy magamra.

- Persze persze. Hisz ott él a szívedben. - jogosnak gondoltam Akiko szavait mégsem teljesen erre gondoltam. Amióta Oda-san megjelent egyszer a tudalattimban néha van egy olyan érzésem hogy figyel hogy tudja mit teszek és látja hogy jó vagy rossz e a döntésem. Ami persze félelmetes egy halotthoz képest de megnyugvást is af. Hiszen a legfontosabb személy aki valaha a családot jrlentette számomra mindig velem van. Akár a szívemben akár a tudatallattimban.

Elmosolyodtam erre a gondolatomra. Mindezt a nyugodságot és idilli csendet az ajtó kereten való kopogás és annak nyitódása zavarta meg. Egy vörös hajkorona lépett be rajta.

- Tanizaki! - a fiú lihegett. Futott volna?

- Dorina-san.. Talált valamit.

Kikerekedett szemekkel meglepetten néztünk egymásra az idősebb nővel majd mi is futásnak eredtünk át az emelet másik végébe. Dorina gyors volt.