Életre ítélve (bsd f.f) [BEFEJEZETT]

Mikor az ég beborul (Dokkmaffia és Harley)

-vissza a jelenbe-

Ugyan úgy esik mint aznap.A hideg cseppecskék lágyan gurulnak végig arcom vonalán borzongást és enyhe libabőrt hagyva maga után. Még az idő is siratja a szánalmas életem. Lehajtva fejem hajamat dzsekim kapucnijába tűrve léptem ki az egyik szélső sorház eresze alól. Este hét óra is elmúlt. A közeli alsó szinti kisboltok és a nagyobb áruházak pakolni kezdtek és mind bezárt mire megütötte a nyolcast az óra. Belelépve egy két nagyobb tócsába kezdtem érezni hogy mennyire rossz vizes zokniba róni a kietlen utcákat. Az esős évszak közepén járunk és több napja megállás nélkül ömlik az égből az istenek könnye. A forgalmas főúton négy sávban hajtottak végig az autók le-le locsolva az út szélén a munkából hazasiető embereket. Egy nagy pocsolyában megvillant az éppen felkapcsolódó tompa utcai lámpa fénye megvilágítva a fodrozódó esővízben látott tükörképemet. A halvány szinte fakó bőrű énem nézett vissza majd egy villanással átváltott az egész kép. A fehér arcbőrön skarlátos bordó friss és alvadt vér... Meg hátráltam. Nem...Nem akarom ezt...nem akarom ezt többé látni. Íriszeimet összeszorítva léptem bele a vízbe eltaposva a gyilkosi zord képet. Muszáj volt elszöknöm Ango-sanéktól. Helyesen cselekedtem.. Helyesen cselekedtem... Hogy jutottam ide...? 
Céltalanul kódorgok a zuhogó esőben. Azért ne úgy képzeljétek el mint egy csövest légyszi! Mondjuk néha én is elgondolkozom rajta hogy aki lassan 2 napja nem evett semmit nincs lakása ahol aludhat és éppen szarrá ázik az igenis hasonlít egy hajléktalanra. Újra visszatértem Yokohamába. Eddig a Kanagavai-perfektúra egyik szélső kis városában éltem. A külvilágot nem nagyon ismerve tanultam és éltem a nekem kiszabott életet. Az életemet...amibe nincs beleszólásom. Már betöltöttem a 15.-öt . 7 éve volt az a tragédia ami gyökerestül megváltoztatott. Engem és az életemet is.

-time skip-

Egy fényes tábla csillogok előttem. Valami villogok is rajta.
"Lupin" egy fogadó vagy inkább kocsmaszerűség lehet. Fogalmam sincs. A lényeg az hogy mégsem ázok szarrá! Gyorsan befutottam a szűkösebb épületbe majd leültem egy asztalhoz. Megakadt a szemem egy egy papíron ami az ülő alkalmatosságom lába alatt volt.. Kopott régi használt papír. Szélein barnás sárgás foltok és néhány szakadásnyom. Lehajolva érte a széket felemelve kihúztam majd felvettem. Első tapintásra egy fénykép lehet. Furcsáltam ezt az egészet. egy koros szakadt régi kép. Lassan széthajtottam de ami elém tárult megakadályozta a tüdőm levegő felvételét. Szívverésem rövid kihagyás után gyorsult fel és majd kiugrott a helyéről. A levegőt csak szaggatottan nehézkesen tudtam venni.. A fényképen Oda bácsi volt egy fiatal srác és..Ango-san?! Ő meg mit keres rajta? Ismerték egymást?. A fejembe hirtelen több száz kérdés villant fel elnyomva egymást.. A szemem könnybe lábadt. Igazából azért is tértem vissza hogy újra láthassam nevelőmet. 7 éve vár rám 7 éve él abban ahitben hogy halottak vagyunk. Megtudtam...és mégsem tettem érte. Nem tehettem érte.. nem engedtek el. A pultoshoz fordultam aki egy öreg bácsi volt. Hasonlít arra a bácsira akinél laktunk. Minden mintha a múlt töredékeként játszódna le újra körülöttem. Azok az évek amiket bezárva töltöttem. Reményt vesztve.

-Elnézést! Tudja hogy hol találhatom meg ezt az embert?- ekkor rámutattam Oda-san képére.

-Milyen rég keresem  már ezt a fotót! Amina! Bocsánat a lányom- nézett rám elnézést kérően az öreg.- Azok a szép idők! Törzsvásárlóim voltak. De akit te kérdezel kisasszony az már 7 éve halott...

Megállt bennem az ütő egy pillanatra..Az évek alatt összegyűjtött szilánkokból álló szívem újra darabjaira hullott..Az elmúlt percek semmisé váltak. A kintről beszűrődő hajnali napsugarak ellenére az én világom sötétbe borult. Gyászolt a szívem...alelkem sírt és üvöltött a fájdalomtól. Én mégis hallgattam.. Hallgattam és remegve figyeltem az eső halk kopogásának szaggatott ütemét ahogy koppanak az ablakon. De hát a balesetben nem.halt meg! Azt mondták él! Meg kell próbálni összeszedni magam.