Életre ítélve (bsd f.f) [BEFEJEZETT]

Oceans

Az élesen nyilaló fájdalom nem akart szűnni. Zsebemben lévő nyugtatókért nyúltam. A pánik urrá lett rajtam. Ziláltan vettem a levegőt. Kezeim zsibbadtak ahogy ujjaim keresgélték a tablettákat. Majd arra lettem figyekmes hogy túl nagy a csend. A hangok megszűntek. Az előttem álló férfira néztem kétségbeesetten. Tátogott. Hang nem jött ki a száján. Számhoz kaptam. Hányinger kerülgetett. Szorosan össze szorítottam szemeimet.

Egy pár másodpercig nem éreztem semmit. Majd enyhe kellemes szellő érintette meg felhevült arcbőrömet. Óvatosan kinyitottam csukott íriszeimet. Tenger? Körül néztem. Forogni kezdtem magam körül. Alattam az óceán volt. Mégsem süllyedtem el. A víztükrön buborékok jelentek meg. Apró halakat láttam úszni. Az ég és minden más fehér volt. Csakúgy mint régen. Nem tudom mi történik velem vagy hogy hol vagyok. Mégis szívem heves üteme lelassult. Légzésem helyreállt. Lenéztem a nyugtatóan hullámzó vízre amin képes voltam állni. Elmosolyodtam. Magam sem tudom miért.

Egy szempillantás alatt a nyugodt víz viszont zavarossá vált és sűrűvé. A buborékok egyesével pukkantak ki magam után fekete anyagot hagyva ami ellepte az egész területet. Ijedten kaptam fel a lábam amiről lassan nyúlósan folyt le a folyadék.

- Olaj? - leginkább arra hasonlított. A szél is feltámadt majd a fekete olaj szerű vizbe belekapva sodorta felém. Lábamra és egész testemre kezdett rátekeredni a folyadék. Teljesen belepett.

- Segí.. -nem tudtam befejezni a mondatot. Amint szóra nyitottam szám a fekete folyadék beszivárgott rajta. Hevesen köhögni és öklendezni kezdtem. Nem kaptam levegőt. A fekete valami húzni kezdett egyre mélyebbre. Meg fogok fulladni. Nagyon fáj mindenem.

A víz alá kerültem. A mélységben ismét vissza tért az eredeti óceán képe. Csodálkozva néztem magam körül körbe. A víz alatt vagyok mégis kapok levegőt. Sötét volt. Egyetlen fény a felszínről és a mélységből egy pontból jött. Mellettem a vízben ezernyi apró kép jelent meg. Ijedten húzódtam arrébb de mindenhol ott voltak.

- Dazai gyere már! - kiáltott az egyik lány ugyan annak annak a férfinak akit meglőttek. Olyan ismerős.. Ez én lennék? Dazai?

- Oda-san Yuu megint gonosz! - szólt egy pityergő kislány a másik oldalról. A víz itt is alakot öltött. Egy vöröses hajú magas enyhén borostás férfi guggolt le mellém. Erre emlékeztem. Csak a férfi képe volt mindig homályos...

- Harley! Dorina! - kiáltott az első képen látott lány másik kettőnek. Ámulattal néztem mindet. Ez én vagyok. A fiatalabb énem. Az emlékeim..

Előre néztem magam elé. Megdermedtem. Szám a csodálattol kissé elnyílt. Könnyeim a meghatódástól kezdtek el folyni elegyedve a sós vízzel.

Egy vörös hajú fiú egy fekete lányt támogatva állt előttem. Az akkori Sakura előtt. Majd sietősen hajolt hozzá megcsókolva őt.

- A csók.. Tudtam hogy nem kitaláció volt! Képes vagyok emlékezni dolgokra... - lenézve a mélységbe a fény erősödni kezdett. Pupilláim összeszűkültek míg szemeim tányér nagyságúra nyitódtak ki. Egy halvány emberi alakot láttam. A lányt aki az összes jeleneten rajta van. Saját magamat... Nem sok különbség van az idősebbik énem és e között a lány között. Hosszabb a hajam és nőisebb lettem. Kettős érzések kavarogtak bennem. Félelem. Ijedség. Boldogság. Remény.. Mind egyszerre ami még jobban ijesztővé tette a bizar helyzetet. A halvány szinte fehér alak felém nyújtotta a kezét.. Úgy éteztem hogy hív engem. Bár meglehet csak a víz sodorta ide oda elernyedt tagjait. Mintha csak mélyen aludna. De egy olyan érzésem volt hogy a fiatalabbik énem és vele együtt a régen keresett emlékeim haldoklanak.

- Segíts.. - ugyan az a hang ami számtalanszor már okozott fájfalmat. A szinte élettelen lénytől jött. Szája csukva maradt végig. A hang mégis csak az övé volt. Vékony és elhaló.

- Ki.. Vagy...?

- Én te vagyok. Az emlékeid bennem elzárva.. Segítened kell.

- De mégis hogyan? - sok mindenhez értek. Sok rendőrségi ügyet oldottam meg. Az erőm hatalmas mégis egy ilyen egyszerű dologhoz mint segíteni saját magamon nem tudok. Nem tudom hogyan kéne.

- Érints.. Meg...

Csodálkozva tekintettem rá majd kezeimmel az övéi után kutattam. Ujjaink hegye pár miliméterre volt csupán. Ekkor a feketeség ismét megjelent körülöttem. Magával ragadott a ragacsos olajszerű folyadék és a felszín felé kezdett vonszolni. Kapalázni kezdtem. Automatikusan reagált így testem. Kiáltani akartam de mikor szóra nyitottam számat a sós mégis kesernyes víz a számba áramlott ellepve tüdőmet. Heves köhögésem sem segített ezek után. Fuldoklani kezdtem miközben a mélységben lévő fény halványulni kezdett majd végleg eltűnt szemeim elől. Ahogyan az óceán is. A hullámok. A fehér hab. Minden oda lett és mintha mi sem történt volna kerültem vissza a dohos ital szagú helyre. A beton hűvösségét éreztem meg először. Majd a hevesen verő szívem ütemes hangját és lihegésemet. Fájt szemeimnek a beszűrődő fény.

- Sakura! - nem ismertem ezt a hangot. Csupán egyszer hallottam. A férfit is most láttam először. Tudom hogy ismertem valaha. De az nem a mostani énem volt. Nem engem ismer.  Távol kell magamat tartanom tőle.
Nehezen támaszkodtam térdeimre miztán felnyomtam magam állásba. Még mindig nehezemre esett újra tiszta levegőt venni.

- Nem ismerem. -néztem semlegesen szemeibe. - könnyeimet vissza tartva néztem csak a megrökönyödött férfit. A vérzés elállt de a lőtt seb jól látszódott. Fásli borította kezeit és nyakát. Karamell színű szemeiből a fájdalom csillogott. Ahogyan nekem is. Fájt ahogyan engem nézzen. Ismerős volt mégis idegen. És ez zavart a legjobban.

- Ne nézzen így rám. Maga sosem találkozott velem. - közelebb lépve a még mindig a falhoz dőlthöz léptem. Aktiváltam képességemet. Amint a kék csíkok megjelentek rátettem kezemet a sérüléséhez. Gyógyítani kezdtem. Még mindig nem tudok másokat gyógyítani. Csak a fájfalmat enyhíteni. De ennyit meg tudok tenni érte. Dazaiért.. A nevét mondogatva magamban ízlelgettem. Azon a képen is ő volt. Velem volt. Mégsem tudok semmit sem hozzá fűzni. Hogy ki lehetett ő nekem. Amint vonádai rendeződtek és a fájdalma szűnni kezdett elvettem kezemet tőle. Hátat fordultam és elindultam.

- Nem emlékszel rám? Tényleg nem?

- Nem. Az emlékeimet elvették még régen. - könnyek szöktek a szemembe.

- Maga nem találkozott ma velem. Nem tudja hogy itt vagyok és hogy ki vagyok. Értve? - komolynak próbáltam tűnni. Érzéstelennek.

Meg sem várva válaszát indultam el. Tudtam hogy nem fog válaszolni. Nem tudna mit. Ahogyan én sem. Kiérve a házak közül a hotel felé tartottam.

Telefonomat elő véve farzsebemből kezdtem tárcsázni.

- Hallo? Egy mentőst kérnék a Chuzen Rd- hoz. Két lőtt seb. 20as férfi.