Kezdet

1.2K 57 2
                                    

-7évvel ezelőtt-

Az ég sötétbe burkolózott. Minden egyszerre csendesült el. Furcsa volt ez a nagy némaság...Az alsó szint fapadlója nyikorogni kezdett. Mind elnémultunk.
A konyhából egyszer csak nagy csörömpölés hallatszott. Tányérok zuhantak a földre és törtek szilánkosra.
A testvéreimmel összebújva vártuk hogy mi lesz ezek után. Lépteket hallottunk amik egyre hangosabban lettek. Valaki megragadta a kilincset majd lassan benyitott. A nyitott szoba ablakán a tavaszi hűvös szél hozta hírét a közelgő rossznak. Egy ismeretlen maszkos férfi állt előttünk. Magas és széles vállú, fekete hajú. Acélos... hideg kék szemű. Felénk hajolt. Egész közel.

- Megvagytok..- szótagolva ejtette ki ezt az egyetlen szót mély rekedtes hangján. Leheletéből friss dohány érződött. 

- Az élő csali a legjobb csali...- alig érthetően beszélt.

Fogalmam sincs hogy mit akarhat tőlünk. Iszonyatosan féltem. De nem csak én. 

A faajtó nyikordult a zsanér minden ajtó csapásnál lazult ahogy a huzat csapkodta. Az ajtó takarásából egy sötét alak lépett elő. Szemembe felgyűlt könnyek miatt csak a sziluettjét láttam. Egy homályos férfi alak. Kezében kötél. Közelebb jött előbbi társa mellé és egyenként kötözték meg bennünket. A félelemtől moccani sem tudtam. Az érdes kötél felhorzsolta bőröm. Éreztem hogy valami meleg folyik le a csuklómon valami ami nagyon éget és csontomig hatol a az éles fájdalom. 

Vér...és fájdalom. Félelem és a levegőben vágható feszültség. Elkezdtek kiráncigálni minket a kis szobából le az emeletről. Yu hangos sírásba kezdett. Kotatsu-nii a sírás és teljes szétesés...megtörés határán rúgdosta z egyik férfi lábát.

- Hagyd már abba te mocskos kis patkány!- pofon csattant.. Kotatsu feje pedig oldalra bicsaklott.Arcán nagy vörös folt virított. Ajkaim enyhén eltátva szipogtam. Erős akarok maradni de olyan nehéz. Sírni akarok...zokogni... Mindent vissza csinálni olyanra mint amilyen volt. Játszani a fivéreimmel...

 Az utolsó lépcsőfoknál megakadt a lábam és Shinjivel együtt a földre kerültünk.

Hé!!! Álljatok fel!- ordítottak ránk majd a kötél szárát markolva húztak fel. Halk sikoly hagyta el a számat. Az érdes kötél belevájt a husomba... Egy lelketlen gyilkos nézést kaptam majd fogva tartóim elfordulva ismét rángatni kezdtek minket. Nem szólaltunk meg.

Lent még nagyobb sokk ért minket mikor megláttuk a nyitott konyha ajtón keresztül a rólunk gondoskodó öreg bácsit vérbe fagyva.. a bárpult mögött feküdt. Örökös mosolya helyett fájdalmas torz grimasz terült szét arcán. Vonásai megdermedtek. Keze lassan csuklott utoljára le vérfoltot hagyva fehér köpenyén.

- A gyenge emberek a legerősebbek tudnak lenni...- most hallom először a másik férfi hangját. Mély tónusú érdes hang. Semmi kedvesség....- mindazonáltal megvetem azokat akik mások megóvása miatt lesznek gyengék..-szabad kezével lassan beszéde közben csukta be a konyha ajtaját mögötte hagyva megannyi fájdalmat.

 
-Ezekre a kis taknyosokra pedig majd biztos előjön az időt látó féreg.

Oda-sant akarják.. ez már egyértelmű volt számomra. Nem hagyhatom hogy ez megtörténjen! Oda-san nekem olyan mintha az apám lenne. Sőt mindnyájunknak apánk helyett apánk.

  Nem ismertem sohasem a szüleimet mert egy incidensben meghaltak még évekkel ezelőtt. Ezek után kerültünk az öreghez meg persze Odasaku bácsihoz aki gondoskodott rólunk. Különös képen velem. Már egész kicsiként kiderült hogy áldott vagyok. Egy személy a társadalomnak azon rétegéből akik különlegesek és ritkák. Természetfeletti képességgel bíró emberek akik segítik az embereket. Áldottak..ahogyan én is. Holott sosem éreztem ezt áldottságnak.
A képességem a monszun ami egy nagyon erős képesség és nehéz irányítani. Ergo nem is tudom. Oda-san ezért is figyelt rám és törődött velem sokat..egy kislánnyal aki nem is a lánya... nem engedhetem hogy bántsák!
Mire felocsúdtam már egy kocsiban találtam magamat. A csuklómon eddig érzett szorítás megszűnt a kötelek a földre hulltak. Testvéreimmel ijedten néztünk össze. A motor felzúgott . A két maszkos ember pedig ránk csapva az ajtót tűntek el. Minden eddig kitisztult kép homályos lett és nem értettem mi folyik körülöttünk. És ekkor vettem észre egy furcsa piros színű köteget az autóban. Robbanó.. anyag?... Rá volt erősítve a két első ajtóra. Elkezdtem fiszkalódni de semmire sem mentem. Itt a lenne a vég? Így ér végett eddigi silány életem? Mi lesz a testvéreimmel? Nekik élni kéne...ha nekem nem ... De ekkor egy hangra lettem figyelmes.Az ablakhoz tapadtunk mind. Oda bácsi rohant az autó felé. De késő volt már. A visszaszámláló pittyegés gyorsan kezdett el szólni a lendülettől és a félelemtől hátra fordulva az ülésekre estünk.. A kocsi felrobbant...
Hogy hogy éltem túl?
Életemben először vált hasznomra a képességem. A monszun ,szelek démona átitatta az egész testem átvéve az irányítást felettem. A vérem felhevült. Szinte forrt és éreztem az adrenalin  áramlását ereimbe. Mindenem lüktet... a testem megégett. De a védő pajzs amit körém font a szél megmentette az életem.

Tompán hallottam mindent. Éreztem a szúró égő fájdalmat. Homályosan láttam. Szememet bántotta a füst. Tűz recsegés... Hangos sikolyok... Némaság. Mire visszatért a látásom mindennek vége volt. Az életem a lelkem és a szívem is darabokban hevert mikor megláttam az égő roncsot és mögötte a földön fekvő Oda-sant. A szememből csak némán ömlöttek a könnyek. A karom és oldalam égett. Teljesen összeégett a bőröm. De a képességem lévén öngyógyulásnak indult a roncsolt bőr. Magamat okoltam mindenért. Utáltam az áldottságomat. Nem érdekelt az sem hogy megmentett mert a számomra fontos embereket nem tudta. Lassan föltápászkodtam a földről. Lábaim remegtek. Tudatomon kívül kezdtem el futni be az erdőbe amibe sosem engedték be játszani minket a fivéreimmel. Csak futottam és futottam. Eközben eleredt az eső is. A hajamból csurgott a víz. A sebeim már teljesen begyógyultak. Bár nem tudott érdekelni a sebek okozta fájdalom. Hiszen a  szívemen ejtett mély vágás sosem fog tudni beforrni igazán.  

Nem tudtam mióta futok de már a lábaim nem bírták tovább. Összerogytam a sáros földön. A látásom ismét elhomályosult. Már nem láttam értelmét a létezésemnek.Hogy egy 7 éves gyereknek nem kéne ilyet gondolni? Meglehet...sőt biztos de az élet megtanított rá h a gyengéknek nem itt van a helyük...
Újra léptek. Egyre hangosabbak. Lehet hogy megtalálták. Nem is baj. Már nem számított akkor semmi. Nagy nehezen felnéztem mikor a léptek gazdája oda ért hozzám és megszólított.

-Tudom ki vagy kislány. És hasznomra válhatsz még.. Sakaguchi Ango vagyok. És most magammal viszlek!- lehajolva tűrt félre egy szemembe lógó barna hajtincsemet. Óvatos volt és kedves. Hagytam hogy megfogjon és felsegítsen. Az erőm híján csak hagytam mindent. Hagytam hogy az élet zord valója formáljon tovább. Hogy megmutassa mit is szán nekem...

Itt kezdődött minden...az én és mások története is. Mert nem minden olyan jó mint a mesékben.











































Sziasztok! Itt az első átírt rész. Mint látjátok csekély benne a változás. Próbáltam bővíteni egy kicsit illetve figyeltem a szóhasználatra is h vmicskét jobb és olvashatóbb legyen. Remélem elnyeri a tetszésetek!

Életre ítélve (bsd f.f) [BEFEJEZETT]Tahanan ng mga kuwento. Tumuklas ngayon