Életre ítélve (bsd f.f) [BEFEJEZETT]

Amnesia- a szervezet feltámad

Egy hét. Nem sok idő ha világi viszonylatban nézzük. Nekem mégis egy fájdalmasan hosszú időnek tűnt. Egy hete találkoztam egy férfival aki jelentős szerepet játszott életem azon szakaszában amire képtelen voltam emlékezni. A titokzatos óceán a hömpölygő víz és az emlék képek is egyre halványabban éltek bennem. A jelent is felejteni kezdtem. A régi énem mindennel együtt hamarosan el fog tűnni. Nem tudtam eldönteni mit is tegyek. A munkámra próbáltam figyelni és teljesíteni azt de a koncentrálás nem ment. Sok apró részlet mellett suhantam el és ez a jelentésemen is látszott. Sokat gondolkoztam ami mégjobban a kétségekbe kergetett. Alexának igaza van. A felejtés néha könnyebb és nem olyan fájdalmas mint az hogy emlékezz dolgokra. A remény halvány szikrája és félelmem egyre erősödő lénye küzdött egymással minden nap minden percben. Saját magammal kellett megküzdenem amire eddig sosem volt példa. Mindig is elfogadtam magam és azt aki vagyok. Legalábbis az élő emlékeim mind erre utalnak. Más vagyok mint a többi ember. Egy különleges áldott. De így szeretem magam. Így érzem magam jól. Viszont bármennyire is így gondoltam az esték folyamán mindig rám tört a folytogató sírás. A megoldhatatlan problémák sokasága az elfeledett életem.. És az hogy csupán egy karnyújtásnyira volt tőlem minden vágyam mégis el szalasztottam és hagytam elúszni azt. Ezt pedig nehezen tudtam feldolgozni. Sokszor sírtam. Sokszor éreztem magam az erőm ellenére is  gyengének.
Ez nem egy olyasfajta sírás aminél ordít az ember fájdalmában.. ez olyan mély fájdalom miatt van ami kiöli az emberekből az érzelmeket..
Olyan lesz mint egy darab kő. Egyhangú, kemény, érzéketlen..és ennek az állapotnak a határa sodródtam minden egyes alkalommal mikor elgondolkoztam azon mit tudnék tenni. Azt sem tudtam hol voltam akkor. Hogy hogy kerültem oda. Csak ott találtam magam. És ekkor jöttem rá hogy semmit sem tudok tenni.

A körülöttem zajló események nem változtak. Sokszor követtem egy egy embert akik a megfigyelésem alá tartoztak. A Fegyveres Nyomozó Iroda emberei eléggé nyugodtak voltak. Semmi változást nem fedeztem fel. Semmi jele nem volt annak hogy veszélyben lenne a város és annak áldottai. Minden... Normális volt. A Maffia épülete jóval modernebb képett festett. De látni lehetett hogy az egyik része nem teljesen egyezik a másikkal. Újra építhették. Néhol apróbb repedések voltak az épület egyik részénél. A festékek sem tudták eltakarni az égési nyomokat. Mi történhetett? Nem frissek a nyomok és az újabb építésű rész színén is látni lehetett hogy a nyári nap nem egyszer szívta ki színét. Egyszer láttam azt a vörös hajú fiút aki az egyik emlékemben szerepelt. Aki megcsókolt. Sokat változott. Vállasabb lett és jóval izmosabb. Haja válláig érhetett de egy lófarokba fogta. Bőrkabátot viselt és egy fekete hajú lány ment az oldalán. Nem is vártam mást. Senki se várna egy olyan valakire akit elraboltak. Végtére is.. Mennyi esélye lenne annak hogy egy ilyen személy valaha is visszatér élve? Szinte egyenlő a nullával.

Egy ilyen nap után tértem ismét haza a hotelba. Ledobva az ágyra kabátomat léptem be a fürdőbe. Egy zuhany és egy kád is volt benne. Tipikus japán fürdő szoba volt. Nem sokszor láttam ilyet. Levéve ruháimat álltam be a zuhany alá. A kellemes meleg vizet megengedve vártam csak. Én magam sem tudom mire. Vagy hogy vártam e valamire. Néha arra hogy ismét magával ragadjon az a különleges megfogalmazhatatlan erő ami akkor és ismét az óceán tetején álljak a semmibe. Jó volt érezni ahogy a szinte már forró cseppek végig folynak testemen.

Vajon valaki tudja a világon hogy mi értelme van annak hogy éljünk? Az élet és az élni akarás nem csak egy berögzött megszokás? Akik véget akarnak vetni az életüknek azok esetleg rájöttek mi is a valóság és annyira fájdalmas hogy inkább véget vetnek neki?

Elmélyült gondolataimból egy hatalmas zörgés riasztott fel. A szilánkok csörömpölve hullottak a földre. Betört az ablakom? Nem. Betörték az ablakom.