Életre ítélve (bsd f.f) [BEFEJEZETT]

Életre ítélve

- Köszönöm..- súgtam magam elé.

Tényleg visszatértem a való életbe ami hihetetlen és nem emberi dolog. De ezzel a visszatéréssel együtt visszakaptam azt a kegyetlen halálfájdalmat is amit a hasamon lévő seb okoz nagy részben. A vér acélos ízét érzem a számban. Még mindig undorodom ettől az íztől. A fájdalom pedig másodpercek alatt egyre nagyobb és nagyobb lesz. Ordítani tudnék de egy hang sem jön ki a számon. A testem képtelen bármiféle mozgásra. A szemem is csukva alig alig kapok levegőt. Minden egyes lélegzet vétel maga a kín. Inkább egy halotra hasonlítok semmint élőre. Csak az a vékonyka határ választ el a halál és élet között hogy visszatértem a tudatalatti világomból és most eszméletemnél vagyok. Hallom a körülöttem zajló dolgokat. A tenger morajlását. Sirályok hangos ricsaját és azt is amit egyáltalán nem akarok. Hangos ordításokat.

-T-Tomo...- súgtam magam elé megemberelve magam.

- Sakura!- a fejembe hallottam társam hangját. Szóval tényleg egy tudaton osztozunk már.

Tomo ereje hirtelen kezdett munkálkodni bennem és kezdett el visszahozni az életbe. Hatalmas adrenalin löketet kaptam. A sebeimből forró gőzpára szállt fel és egyre gyorsabban húzódtak össze. Szakító fájjó érzés volt mégis sokkal enyhébb mint az amit eddig éreztem az egész testemben. A vérem zúgásának egyenletes üteme váltotta fel a hangokat amik a külvilágból jöttek. Tényleg egy hatalmas erő birtokában vagyok.  Egy jó barát egy szövetséges mellett. A fájdalom lassan de kezdett eltűnni szinte elpárologni a testemből csakúgy mint a furcsa gőz ami sebeimet forrasztotta össze. Annyi erőm volt már hogy minimálisan föltápászkodjak. Remegő térdeimet behajlítottam majd alkalomra támaszkodva annyi erőt fejtettem ki hogy négykézláb meg tudjak maradni. Szemeimet lassan kinyitottam. Szembe találtam magam egy olyan látvánnyal amit soha még elképzelni sem akartam mégegyszer.
Ne...ez képtelenség...

Homályosan láttam de erre a jelenetre minden kitisztult körülöttem és ütemesen doboló vérem mellett a külvilág zajai is élénkebbé váltak. Az üvegfalú ketrec belsejében a halál szélén álló Atsushit és Tanizakit láttam meg. Nem lélegeztek.. vérben feküdtek. Látásom sokkal élesebb képet adott mint valaha. Láttam a vérük keringését és hallottam a szivük dobolását..pontosabban azt hogy nagyon lassan ver mind két fiú szive.

- Az én szemmel látsz Sakura.- mondta egészen halkan Tomo. Én csak bólintottam egyet jelezve hogy megértettem.

Dazai is épp hogy magánál volt de ő a kínzó eszközön kívül volt. Az üvegeszközt jobban szemügyre vettem. És észre vettem valami egészen furcsát. Bár ezzel nem nagyon foglalkoztam. Inkább az ismételten hangosan és fájdalmasan  felnyögő Dazaira emeltem a tekintetem. Az ellenség kihasználva hogy már nem hat a képessége és nincs ereje védekezni kínozta egyre inkább a férfit aki új reményeket adott nekem. Azt az embert aki biztonságot és családot adott. Hitet. Hirtelen öntött el a düh és az adrenalin.
- Saku..

- Ne most Tomo....- vicsorgattam meg fogaim.

- De még nem tudod uralni ezt a hirtelen nagy mennyiségű erőt. Ennyit nem kéne magadba szívnod.

- Tudom.. de képes vagyok rá. Ha velem vagy bármire az vagyok. A családomért...- erőt véve magamon felálltam. Felső testem lehanyatlott kezeim lógtak fejemmel együt. Lábaim remegtek. Inbolyogtam.

-....bármire képes vagyok- súgtam magam elé immár ki is mondva a szavakat.
Minden erőmet összeszedve emelkedtem fel. " Védd meg azokat akiket szeretsz! Védd meg a családod Sakura!"

- Hogy?- kérdeztem magam elé beszélve.-  Hogy merted ezt tenni!

Szédültem. Forrt a vérem és hasogatott a fejem. Éreztem ahogy a testem majd szétrobban és remeg minden porcikám.