Egy hófehér szobában ébredtem. Kórházban vagyok, eszméltem rá. Gépekhez voltam kötve, melyek az életben maradásom biztosították. Éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem. Ezzel egyidejűleg, a monitor is jelezte szívem ritmusának változását. Egy fiatal ápolónő szaladt be hozzám. Tágra nyílt szemmel nézett rám. Hirtelen meg se tudott szólalni, csak nézett engem. Miután felocsúdott döbbenetéből, csipogott az orvosnak. Pillanatokkal később, befutott ő is. Láthatóan ideges volt.
-Mi történt? Megint leállt a szíve?
-Nézzen rá, doktor úr.- mondta kissé elpirulva a fiatal lány. Az orvos rámnézett. A férfi fehér bőrű volt, és magas. Barna hajjal, és barna szemmel volt megáldva, orrán vékony keretű szemüveg ült. Tekintetén előbb meglepődés suhant át, de aztán, boldog mosolyt villantott rám. Én meg csak megszeppenve néztem az újonnan érkezőket. Nem értettem, hogy miért örülnek nekem ennyire. Az orvos most odasétált mellém.
-Jónapot kisasszony. Dr. Ezra Davis vagyok.
-Jónapot.-suttogtam kissé rekedten. Megköszörültem a torkomat, de így sem lett jobb.
-Ne aggódjon. Érthető, hogy be van rekedve, fél évig kómában volt. Nem szeretném nagyon kimeríteni, de mikor behozták magát a kórházba, nem volt magánál semmilyen irat. A hozzátartozói sem jelentkeztek. Kérem meséljen magáról valamit. Így értesíteni tudjuk a családját, és ők is megnyugodhatnak.- mosolygott rám várakozóan Dr. Davis. Én meg csak néztem rá, de nem tudtam megszólalni. Elborzadva eszméltem rá, hogy még a nevemet sem tudom felidézni.
Egy apró könnycsepp gördült le az arcomon, mire az orvos, és az ápoló is döbbenten néztek rám.
-Mi a baj?- kérdezte aggódva Dr. Davis.
-Én.. én nem emlékszem semmire. Nem tudom, hogy ki vagyok.., hogy ki voltam ezelőtt.-gördült le még egy könnycsepp az arcomon.
***
Csak néztem, ahogy a lány arcán az apró könnycseppek egymás után gördülnek le. Ahogy néztem, eszembe jutott az a nap, amikor behozták őt a kórházba. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna.
Alig múlt el éjfél, amikor Teresa Robbinson főnővér lépett be, az orvosi szobába. Mosolyogva indultam el felé, hogy egy öleléssel üdvözöljem, de arckifejezése láttan, azonnal lehervadt a mosoly az arcomról.
-Mi a baj Tessa?
-Azonnal gyere! Most hoztak be egy lányt, kritikus állapotban van.-sietve indult ki a szobából, én pedig mellészegődtem. Tessa, amint mellé értem, beszélni kezdett.
-Egy férfi hívta ki a mentőket, de mire ők odaértek, a lányon kívül, senkit sem találtak ott.
-Tovább.-sürgettem.
-Betört a koponyája, eltört a jobb lába, mindkét csuklója, a félórás út alatt, kétszer állt le a szíve.
-Hol találtak rá?
-Egy elhagyatott ház mellett, az út szélén.
-Tessék?- döbbentem le teljesen. Aztán megpillantottam a lányt. Szőkésbarna haját, beborította a vér. Arca sápadt, és a sírástól kicsit duzzadt. Fiatal volt, 17-18 éves lehetett.
-10 perc múlva, legyen mindenki a műtőben.-adtam ki az utasítást, és elindultam, hogy felkészüljek a műtétre.
Gondolatmenetemből, a fiatal ápolónő rázott vissza a valóságba. Aggódva nézett rám.
-Jól van doktor úr?
-Persze. Semmi bajom.- mosolyogtam rá.
-Biztos? Egy kicsit sápadt.
-Persze Daisy, minden rendben van.- mosolyogtam rá, mire azonnal elvörösödött. Ránéztem a lányra, aki most békésen aludt. Vajon ki lehet ő valójában?
YOU ARE READING
Túl fogjuk élni!
Romance-Kérem, próbáljon meg visszaemlékezni.-kérte Dr. Davis.-Máshogy nem tudok segíteni. -Én próbálkozom doktor úr.. De nem megy. Nem tudom, hogy ki vagyok.-hajtottam le szomorúan a fejem.
