Túl fogjuk élni!

~22~

A nap további része, igazából eseménytelenül telt. Én olvastam, Ezra pedig hol a betegeivel, hol a kórlapjaikkal volt elfoglalva. Néha egymáshoz szóltunk, de amúgy mindenki el volt foglalva saját magával.
- Imádom nézni, ahogy olvasol. - szólalt meg hirtelen Ezra.
- Miért? - kérdeztem vissza szipogva.
- Mert máskor, semmi érzelmet nem lehet leolvasni az arcodról, ráadásul a fájdalomküszöböd is elég magas lehet, mert olyankor se láttalak még sírni ha valami fájt neked. De ha olvasol.. - Ezra úgy nézett rám, mintha egy kisebb csoda lennék. - Amikor olvasol tisztán látszanak az érzelmeid. Amikor szomorú részhez érsz könnyes a szemed, vagy el is sírod magad, mint például most. Ha pedig olyan részhez érsz ami nagyon tetszik neked, akkor csillogó szemmel a szádhoz kapod a kezed és.. Hát nagyon aranyos vagy közben.
- Arra gondolsz, hogy úgy pattogok közben, mint valami béna gumilabda? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Nem úgy, mint egy béna gumilabda.. Hanem, mint egy nagyon aranyos gumilabda. - próbált komoly fejét vágni közben, de a szája sarka megremegett. Elmosolyodtam.
- Szóval ahelyett, hogy dolgoznál, engem figyelsz?
Nem haladhatsz valami gyorsan. - Elgondolkodva néztem rá, az államat a tenyeremre támasztva.
- Elterelted a figyelmemet a pattogásoddal.
- Nagyon vicces vagy, Ezra. - elnevette magát, majd ismét komolyságot erőltetett az arcára.
- Szóval, holnap hányra menjek? 9-10 között jó? Vagy az még túl korán van? - játékosan, alig láthatóan felvonta a szemöldölét.
- Nemtudom. - úgy csináltam, mintha komolyan elgondolkodnék a dolgon. - Szeretek ébredés után az ágyban forgolódni és szenvedni pár órát.
- Ez elég komolyan hangzik. - mondta Ezra tettetett aggodalmassággal. - Ezek szerint fel kell kelned 7-kor, hogy 10-re elkészülj?
- Ugyan már. - nevettem el magam végül. - Fél óra alatt teljesen kész vagyok.
- Ezt örömmel hallom. Akkor ezek szerint..
- Nyugodtan jöhetsz kilencre is. Nekem meg elég 8-kor kelnem.
- Akkor ezt megbeszéltük.
Végszóra megérkezett a nagypapa. Elköszöntünk Ezrától és elindultunk haza. A nagypapa útközben megkérdezte milyen napom volt. Én pedig eldicsekedtem vele, hogy milyen sokat haladtam a könyvel. Elnevette magát.
- Ezra mikor jön?
- Kilencre itt van. - mondtam, miközben szálltam ki a kocsiból.

Egészen addig, amíg Linnéa be nem lépett az életembe, észre sem vettem, hogy mennyire monoton az egész. Minden nap ugyan azt csinálom. Bemegyek a kórházba, dolgozok, hazajövök, eszek és alszok. A szabadnapjaim is elég siralmasan festettek. Ha tehettem akkor is bementem dolgozni. Ha nincs Tessa, aki azért néha kirángatott ebből a megszokott körből, igazából nem tudom mi történt volna. Ha összehasonlítanám a Pellicer előtti és utáni időt.. De nem szabad a múlton rágódni. A jelenre, és a jövőre kell koncentrálnom. Linnéa-re.
De.. ahogy belegondolok ebbe. Lehet, hogy csak elhitetem magammal, hogy érzek iránta valamit. Annyira kapaszkodni akarok valakibe, hogy elfelejtsem Samanthát, hogy talán bebeszéltem magamnak. Abba kell ezt hagynom. Nem bánthatom meg őt.

Ahogy megbeszéltük, 9-re oda is értem Louis házához, de még nem csengettem. Bent ültem a kocsiban, és néztem a családi házat. Nem tudom, hogy mit csináljak. Amikor tegnap eldöntöttem magamban, hogy befejezem ezt az egészet Linnéa-vel, nagyon határozott voltam, de.. most, hogy itt vagyok kezdek meginogni.
- Nem jössz be? - hirtelen felkaptam a fejem, a szívem a torkomban dobogott.
- Jézusom Linnéa! A szívbajt hoztad rám! - elkezdtem masszírozni a mellkasomat.
- Pedig itt állok vagy két perce. Hallottam mikor ide értél, de csak nem jöttél csengetni. Valami baj van? Nagyon sápadt vagy. - aggódva nézett rám.
- Nem, nem. Semmi baj. Csak nagyon megijesztettél. - megpróbáltam mosolyogni. Linnéa még mindig aggódva figyelt. Tényleg be kell fejezni, mielőtt még belémszeret. Remélem nem késtem el vele. Nem játszhatok az érzéseivel.
Kiszálltam az autóból és elindultunk a ház felé.
- Várj! Bent maradtak a papírok. Gyorsan visszasiettem a kocsihoz, és miután magamhoz vettem a kórlapokat bementem Linnéa után a házba. Az ajtónál várt engem. Megöleltem, ő pedig szorosan hozzám simult. Éreztem, hogy milyen hevesen ver a szíve, és tudtam, hogy ő is érzi, hogy én is hasonlóan reagálok a közelségére. Elengedtem. Tartanom kell a távolságot, hiszen tudtam, hogy ez nem valóságos.
- Linnéa, meg tudnád mondani, hogy ezt hova pakoljam le? - mutattam fel a kezemben tartott papírköteget. Ügyetlen terelés.. Tudok ennél jobbat is.
- A nappaliban le tudunk ülni. - értetlenül nézett rám. Meg tudtam érteni.
Miután megszabadultam a kabátomtól és a cipőmtől, elindultam a megadott irány felé, lepakoltam a kezemben tartott dolgokat aztán helyet foglaltam a kanapén. Linnéa megállt mellettem.
- Kérsz valamit inni? Teát vagy narancslevet? - kérdezte zavartan. Én is eléggé zavarban voltam, hisz a kórházon kívül nem voltunk kettesben sehol. Ráadásul Louis is csak órák múlva indul haza. Nyeltem egyet.
- A tea tökéletes lesz, köszönöm.
Némán, mozdulatlanul vártam, hogy Linnéa visszajöjjön. Ha így folytatom, észre fogja venni rajtam, hogy valami megváltozott. Elő kell vennem azt a kevés színészi tehetségem. Nem szabad meglátnia, hogy valami nincs rendben velem. De ezzel is csak megbántom. Hitegetem.. Meg kell neki mondanom, hogy nem csinálhatjuk ezt tovább. Az elhatározásom abban a másodpercben illant el, ahogy megláttam Linnéa-t az ajtóban. Egy csésze teát tartott a kezében. Mégis, hogy vessek ennek véget, mikor saját magamnak is fájdalmat okozok azzal, ha távol tartom magam tőle? Linnéa egyre közelebb jött. Lerakta a kezében tartott csészét és helyet foglalt mellettem.
- Akkor kezdhetjük? - emelte rám a tekintetét.
- Igen, persze.
Elkezdtem diktálni neki a páciensek adatait és a diagnózist. Egy ideig dolgoztunk, amikor hirtelen félbe szakított.
- Ezra! Mi a baj? - szólt rám bosszúsan, de azért aggodalom is csendült a hangjában.
- Semmi. Hogy érted? - ezúttal nem kellett megjátszanom az értetlenséget, hiszen tényleg nem tudtam mi lehetett a baj.
- George Bakernek combcsont törése volt. De te femur helyett larynxot, azaz gégét mondtál. Jézusom, Ezra! Belőled még azt se tudnám kinézni, hogy a tibiát (sípcsont) és a fibulát (szárkapocscsont) összekevered, nemhogy a combcsontot és a gégét keverd össze.
Nesze nekem ésszerű, hiteles alakítás.
Egyszerűbb lenne ha most, kertelés nélkül kimondanám, hogy vége. De nem állok erre készen. Belenéztem Linnéa szemébe és elvesztem benne. Muszáj..
- Linnéa. Be kell ezt fejeznünk. Nem folytathatjuk ezt tovább. - levegővétel nélkül, gyorsan mondtam ki ezeket a mindent rombadöntő szavakat. A szívem fájdalmasan összeszorult. Linnéa gyorsabban kezdte venni a levegőt és láttam, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, majd lassan lefolynak az arcán. Közelebb léptem hozzá, le akartam törölni az egyik könnycseppet, de ő hátrált egy lépést. A fájdalom elemi erővel tört rám. Linnéa hátrált még egy lépést, majd még egyet. Rám emelte a tekintetét, és a szemeiben tükröződő fájdalommal ellentétben, a hangja hűvös volt, ahogy megszólalt.
- Menj el Ezra.
- Linnéa, kérlek..
- Menj el! - a hangja a jégnél is fagyosabb volt. Hiányzott belőle minden melegség, minden, ami Linnéa volt. Azt hittem, hogy csak bemesélem magamnak, hogy szeretem, de a fájdalom, a kétségbeesés és a bűntudat valóságos volt. Összeszedtem a dolgaimat és az autómhoz sétáltam. Mégis, hogyan hozhatnám ezt rendbe?!