Túl fogjuk élni!

~12~

-Engedjenek be. - hallottam meg az orvosom hangját. Ideges volt. - Beszélnem kell a páciensemmel.
-Azt mondta, hogy ne engedjünk be senkit. Egyedül szeretne lenni.
-És ha kárt tesz magában?
-Nem fog. Értelmes lány. Akármi, vagy akárki is zaklatta fel ennyire, át tudja racionálisan látni a helyzetet.

Hallottam ahogy dr. Davis lemondóan felsóhajtott. Amint elment, odamentem az ajtóhoz, és résnyire kinyitottam azt.
-Köszönöm. - suttogtam az őröknek.
-Igazán nincs mit. - mosolygott rám melegen a megmentőm. Én visszamosolyogtam, aztán bezártam az ajtót és visszafeküdtem az ágyra.

Vajon mit akart nekem mondani az orvos? Eléggé ideges volt. Valószínűleg nem akarta, hogy meghalljam a beszélgetést. De amúgyse akart a kezelőorvosom lenni.. Ez esetben nem is értem miért akart bejönni a szobámba. Lehet, hogy nem akarta, hogy ezt elmondjam a nagypapámnak. Hát megnyugodhat. Nem fogok neki erről beszélni. Effelől ne legyen semmi kétsége.

A nap folyamán még próbálkozott párszor az orvos, de az őrök változatlanul reagáltak, azaz nem engedték be hozzám. Még szegény Tessa se tudott bejutni, pedig ő nem csinált semmi rosszat. Egyedül a nagypapát jöhetett be. Nem értette miért nem akarok senkit se beengedni, de nem szólt bele a döntésembe.
-Holnap reggel hazajöhetsz angyalom. - mosolygott rám.
-Rendben. - mosolyogtam vissza.
-Ezra szeretne beszélni veled, de a biztonsági őrök nem engedik be. Azt mondja, hogy nagyon fontos, és egy félreértést szeretne tisztázni. Nem tudod, hogy esetleg miről lenne szó?
-Nem tudom. De nem szeretném, hogy rajtad kívül bárki is bejönne ide.
-De csinált vagy mondott neked valamit, amit tisztázni kellene?
-Nem mondott nekem semmit.
-Biztos? Nem csak védeni akarod?
-Egészen biztos. - mondtam türelmetlenül. Már untam a témát. Sosem értettem miért kérdeznek meg valamit sokszor, miközben először is értelmesen elmondtam.
-Rendben van. Ha te mondod, biztosan így van. - mosolygott rám. Nem tudtam megállni, így én is visszamosolyogtam rá.
-Hagylak pihenni. Holnapra pakolj össze angyalom.
-Rendben nagypapa.

A nap hátralévő része unalmasan telt. Az orvosom se próbálkozott tovább. Ez valamilyen szinten elszomorított, de végülis én akartam így.
Miközben összepakoltam a ruháimat és egyéb ingóságaimat, azon gondolkodtam, hogy vajon mit ronthattam el? Hogy vajon miért küzdött dr. Davis kézzel - lábbal az ellen, hogy ő legyen a kezelőorvosom? Miért utálhatott meg engem? Átgondoltam mindent. Többször is, de nem jöttem rá. Nem tudom mi lehetett a baj.
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben feküdtem be ágyba, aztán nyugtalan álomba zuhantam.

Másnap reggel nagypapa keltett fel. Meghozta a zárójelentésem. Mikor ő kiment, gyorsan felvettem azt a ruhát, amit tegnap hozott be nekem. Egy egyszerű fekete farmert, és egy fekete pulcsit. A hajamat kiengedve hagytam. Aztán leültem az ágyra és vártam, hogy a nagypapa visszajöjjön.
Nem kellett sokat várnom, tíz percen belül vissza is ért a táskájával. Fogta a cuccomat, és együtt indultunk a kocsihoz. Útközben összefutottunk Tessával is, aki megölelgetett és a fülembe súgta, hogy meg fog majd látogatni. Biztosítottam afelől, hogy örülni fogok a látogatásainak, aztán továbbálltunk.

Nem sokkal 9 után haza is értünk. Furcsa érzés volt újra a nagypapánál lenni. Nem néztem körbe, egyből a szobámba mentem. Feljöttek az emlékek a nagypapánál tett látogatásokról. Szomorúan feküdtem le az ágyamba és magamra húztam a takarót. Nem sokkal később a nagypapa kopogott az ajtón.
-Valaki keres téged angyalom.
-De hát senki sem tudja, hogy itt vagyok.
-Bátorkodtam felhívni a legjobb barátodat.
Ezzel egy magas, barna hajú fiú lépett be a szobámba.
-Peti!-kiáltattam fel és a barátom nyakába ugrottam, mit sem törődve a fájdalommal ami ezzel járt. Szorosan magához ölelt, én pedig hagytam lefolyni az arcomon egy kósza könnycseppet.