Túl fogjuk élni!

~11~

Kinéztem a kórterem ajtaján, hátha megpillantom a nagypapát, vagy dr. Davist. De nem láttam mást, csak azt a két rendőrt, akik engem őriztek úgymond. Azóta állnak itt, mióta ismét el akartak rabolni. Amikor meglátott a magasabbik, barátságosan biccentett felém, én meg rámosolyogtam. Aztán szomorúan visszasétáltam az ágyamhoz.
Amióta dr. David elmesélte mi történt a családjával, egyre kevesebbet jár hozzám. Általában a nagypapa jön, vagy Tessa. Lindát meg mintha a föld nyelte volna el. Senki sem tud róla semmit. A nagypapa persze nagyon szomorú emiatt. Hiába kapta vissza az unokáját, az becsapta őt, és hazudott neki. És ami a legrosszabb az egészben, nagyon úgy néz ki, hogy szerelmes abba a férfiba, aki elrabolt minket, és tönkretette a családunkat.
-Hahó! Linnéa figyelsz rám?
Felkaptam a fejem, és rámosolyogtam az orvosomra.
-Elnézést. Nem vettem észre, hogy bejött.
-Nem kerülte el a figyelmem, hogy úgy ültél itt, mintha fejben teljesen máshol jártál volna.
-Csak Lindán gondolkodtam. Annyira megváltozott. Soha nem gondoltam volna, hogy elárulna minket..
-Mindig az okozza a legnagyobb csalódást, akitől nem vártuk volna.
-Ebben igazat kell, hogy adjak. Tényleg azok okozzák..
-Jó híreket hoztam.
-Igen? Olyan rég hallottam már jó hírt.
-Még elvégzünk pár vizsgálatot. Elküldünk röntgen vizsgálatra, valamint CT-re, és ha megfelelőek lesznek az eredmények, haza egedünk.
-És már csak kontrollra kell visszajárnom igaz?
-Pontosan. - mosolygott rám. - Tessa elkísér.
-Rendben.- és mint az emlegett szamár, Tessa megjelent.
-Örülsz, hogy végre haza mehetsz igaz?-mosolygott rám.
-Persze.-tettettem boldogságot, szerintem hitelesen.
-Akkor gyere, elkísérlek a vizsgálatokra.
Kipattantam az ágyból, felvettem a papucsom, és Tessa előtt kimentem a kórteremből. Mentem pár métert, aztán hátra néztem. Tessa nem volt mögöttem, így visszamentem az ajtóhoz, és benéztem a szobába. Az orvosommal beszélgetett, de olyan halkan, hogy egyáltalán nem hallottam belőle semmit. Megköszörültem a torkom, mire mindketten rám emelték a tekintetüket, és legnagyobb meglepetésemre az orvosom elpirult kissé. Tessa ránézett, és most már számomra is hallhatóan azt mondta, hogy "én megmondtam".
-Ne foglalkozz ezzel. Ez az én dolgom. Menj a sajátodra.
Tess kinevette, és elindult felém.
-Na gyerünk röntgenre.
Elindultunk lefelé a lépcsőn, közben Tessa el kezdett kérdezősködni.
-Említetted azt a barátodat, tudod.
-Petert?
-Igen. Mesélnél róla?
-Persze. - csillant fel a szemem. -Én 2 éves voltam, ő pedig 1, amikor leraktak minket egymással játszani. Nekem a nagyszüleim Magyarországon élnek.
-Igen? És hol?
-Hollóházán. És Peter nagyszülei úgymond a szomszédaink. 2 házzal laknak arrébb. Tavasszal, nyáron és ősszel mindig ott vagyok, mint ahogy ő is. Hosszú évek óta, már szinte csak egymás miatt jártunk oda. Meg persze a nagypapa miatt. Ő az én kis szövetségesem. Mikor még kicsik voltunk, olyan 5-6 évesek, mindig össze kellett minket terelni, mert magunktól nem mertünk odamenni a másikhoz.-mosolyodtam el az emlék hatására.- Igazából ez ilyen "te gyerek vagy, és te is gyerek vagy, menjetek szépen játszani" alapon történt a dolog. De aztán már magunktól is oda mentünk a másikhoz. Volt egy kedvenc mesénk. Még a KidsCo-n ment. Az volt a címe, hogy Mesék a kriptából. Mindig arról beszéltünk, hogy melyik a kedvenc részünk.
Ahol mamáék laknak, pár méterrel lentebb vannak garázsok is. Ott van egy pad, és mögötte egy hatalmas fa. Mi elhatároztuk 10 évesen, hogy azt ki fogjuk vágni a paddal. Istenem milyen gyermeteg elképzelés.-Elnevettük magunkat.
-És sikerült?
-Hát körülbelül 9 év alatt, van egy 2 centis mélyedés a fa kérgén. 17 év alatt annyi hülyeséget összehordtunk Petivel.
-Peti?
-Ohh. Magyarországon a Petert, Péternek mondjuk. És Peti a beceneve.
-Áhh, értem.
-És ti csak barátok vagytok?
-Igen. Nagyon-nagyon-nagyon jó barátok vagyunk. Ő az egyik állandó ember az életemben.
-Ezt, hogy érted?
-Hát az emberek jönnek-mennek. Valaki sokáig melletted marad, valaki nagyon hamar magadra hagy. Ő soha nem hagyott magamra. 17 év alatt mindig ott volt nekem, ha szükségem volt rá, és én is neki. Ez a barátság nem felszínes, mint manapság a legtöbb érdek barátság. A miénk ettől sokkal mélyebb. Érted mit akarok mondani ezzel ugye?
-Persze. Mint én és Ez.
-A barátság egy szent kötelék. Vigyázni kell rá, nehogy megszakadjon.
Mert ha megszakad, akkor már soha semmi sem lesz ugyan olyan. Megszakad a bizalom, amit éveken át építettünk. És az a baj, hogy nagyon sok ember ezt nem érti. Nem ők tehetnek erről. Talán nem találták meg azt az embert, aki megmutathatja nekik, hogy igenis vannak még igaz barátok, akik nem vernek át, nem szúrnak hátba, nem árulnak el. Akinél minden egyes titkunk biztonságba van. Azt, akire bármikor támaszkodhatnak. Akinek nem csak akkor jó, ha szüksége van valamire. Aki feltétel nélkül szereti. Én megtaláltma ezt a barátot, 2 évesen. És soha nem is fogom elengedni őt.
Ránéztem Tessára,-aki síri csendben halgatott végig-és láttam, hogy a szemét törölgeti.
-Mi a baj?
-Csak meghatódtam. Nagyon szerencsés Peter, hogy ilyen barátja van.
Rámosolyogtam, majd belöktem a vizsgáló ajtaját. Ott mosolyogva fogadtak engem.
-Szia.-köszönt rám egy fiatal srác.
-Szép jó napot.-köszöntem mindenkinek.
-Vedd le a nyakláncot, és gyere ide.
-Muszáj levenni a nyakláncot? - szorult el a torkom.
-Rendben, maradhat.-szólt lemondóan.-Végülis először csak a 2 csuklódról készül röntgen felvétel. De utána fogd meg a kezedben.
-Rendben.

Pár órával később, már az összes vizsgálaton túl voltam. Már annak a folyosónak a végén jártunk, ahol az én kórtermem van, amikor Tessa megszólalt.
-Ugye nem baj, ha innen egyedül mész? Rendre kell intenem az ápolókat. Már megint nem azzal foglalkoznak, amivel kellene.
-Persze, semmi baj. Oda találok egyedül is.
Elköszöntünk egymástól, majd tovább indultam. A gondolataimba mélyedve sétáltam a azobám felé, amikor az orvosom hangjára lettem figyelmes. Megálltam.
-Én már nem bírom tovább. Nem akarom, hogy a páciensem legyen.
-De hát miért? Úgy vettem észre, hogy jól kijöttök egymással.
-Akkor rosszul láttad.
-Szerintem itt másról van szó.
-Nem. Arról van szó, hogy már itt van fél éve, eddig azért volt bent, mert nem tudtunk kinek szólni, mivel nem tudtuk, hogy ki ő. De most, hogy kiderült és felépült, hazamehet. De nem szeretném ha hozzám járna vissza kontrollra.
Ennyi elég is volt. Könnyek szöktek a szemembe. Futva indultam a szobám irányába. Hallottam, hogy dr. Davis utánan kiált, de nem érdekelt.
Megkértem az őröket, hogy senkit se engedjenek be. Most magányra vágytam.