Túl fogjuk élni!

~15~

   Nagyon nehéz volt a vizsgálatokra összpontosítani, de elegendő önuralommal minden lehetséges. Habár Tessa végig figyelt a szeme sarkából, de úgy tettem, mintha ezt észre sem venném. Valószínűleg az érdekli, hogy miért nem tettem fel azt a bizonyos kérdést. Miért dr. Thomphson lett a kezelőorvosom?
Nem akarok róla beszélni.

   Egy óra elteltével ismét a vizsgálóban ültem a kezelőorvossal szemben.
-Ahogy a vizsgálat eredményeit nézem, minden a legnagyobb rendben van. - mosolygott rám. - Legközelebb augusztus 29.-én kell visszajönnöd.
-Rendben. - felálltam és ránéztem Tessára. - Elkísérsz az orvosiba?
-Persze. Gyere. - rátette a kezét a vállamra, és ki tolt maga előtt az ajtón. - Nem tettél fel egyetlen kérdést sem..
-Mert mindent értettem.
-Ezráról. - fejezte be a megkezdett mondatát, mintha félbe se szakítottam volna. Ettől féltem. Tessa remek megfigyelő, úgyhogy nehéz lesz megtévesztenem.
-Nem értem, hogy miért kellett volna róla kérdezgetnem. Átadott egy másik orvosnak. Ez még nem a világ vége.
-De én úgy láttam, hogy jól kijöttök egymással.
-Kedves volt velem, mint a többi betegével.
-Akkor azt mondod, hogy egyáltalán nem zavar téged, hogy kiharcolta Waynnél, hogy vegyen át téged?
-Igen. Tényleg nem zavar. - sikeresen eltitkoltam, hogy mennyire megráztak Tess szavai.
-Meg is érkeztünk. Ugye nem gond, hogy most magadra hagylak egy kicsit?
-Persze, menj csak dolgozni. Addig olvasok. - mosolyogtam rá.
Bementem az orvosiba és elővettem az egyik kedvenc könyvemet, a Herceget. Ez a Pokoli szerkezetek második része.

   Elmélyülten olvastam, amikor kinyílt az orvosi szoba ajtaja.
-Nem lehet itt tartózkodni idegeneknek! - mondta mogorván egy fiatal szőke nő.
-A nagypapát várom.
-Megtudhatnám, hogy ki a nagyapád? - kérdezte gúnyosan. Erre a hangnemre felhúztam a szemöldököm.
-Én vagyok a nagyapja dr. Moore. És nagyon nem tetszik az, ahogy beszél az unokámmal. Nem szeretném még egyszer meghallani!
-Nagyon sajnálom főorvos úr. Nemtudtam, hogy ő a maga unokája.
-Hol van Theresa? Miért nincs veled?-fordult felém a nagypapa.
-Dolgozik. Mondtam neki, hogy nyugodtan menjen dolgozni, én úgyis elvagyok itt. Olvasok. - mutattam fel a kezemben tartott könyvet.
-Rendben angyalom. Maga meg menjen a dolgára dr. Moore.
-Igenis dr. Addy. - majd lehajtotta a fejét, és sietve távozott.
-Itt hagyhatlak téged?
-Persze. Én elvagyok itt. - mutattam fel ismét a könyvet. Ő felnevetett, és visszament dolgozni.
Egy órával később ismét kinyílt az ajtó. Ám ezúttal dr. Thomphson lépett be az orvosiba.
-Linnéa?
-Jó napot dr. Thomphson.
-Dr. Addyt várod? - mosolygott rám. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy ezúttal tegezett.
-Igen.
-Mit olvasol?
Harmadszorra is felmutattam a kezemben tartott könyvet.
-Megnézhetem?
-Persze. - odaadtam neki a könyvemet, ő pedig beleolvasott.
-Tetszik ez a könyv.
-Az első könyv címe Az angyal.
-Köszönöm. Mindenképp el fogom olvasni. - mikor visszaadta a könyvem, kinyilt az ajtó, és dr. Davis lépett be rajta.
-Figyelj már Wayne.. - felnézett és megakadt a tekintete rajtam.
-Linnéa?
-Jó napot dr. Davis.
Ránézett dr. Thomphsonra, aki úgy nézett vissza rá, mintha most értett volna meg valamit.
-Mondd csak Ezra.
Kinyitotta az ajtót és a fejével a folyosó felé intett. A kezelőorvosom felállt és kiment a folyosóra.
Ismét magamra maradtam a könyvemmel, de 2-3x kellett elolvasnom egy mondatot ahhoz, hogy meg is értsem őket. A gondolataim egyre csak visszatértek dr Davishez.
Nem értem, hogy miért van rám ilyen hatással. Ő csak az orvosom.. volt. Átadott dr. Thomphsonnak.
Próbáltam a könyvemre koncentrálni. Még csak pár oldalt olvastam el, amikor a két orvos visszajött az orvosiba.
-El kell mennem dr. Addyhez. - fordult felém. - Tudni szeretné, hogy minden rendben ment-e. Ezra, megtennéd, hogy itt maradsz Linnéa-vel amíg vissza nem jövök?
-Persze.. - ment bele vonakodva. Leült az asztalhoz, és elővette pár betegének a leletét. Így ültünk vagy fél óráig. Én a könyvemet olvastam, ő pedig dolgozott.
-Linnéa, tudna segíteni? - az, hogy megint magázott pofoncsapásként ért, de igennel válaszoltam.
-Le kellene írni azt, amit diktálok. Egészségügyibe járt, gondolom le tudja írni a latin szavakat is.
-Persze. - rámutatott a mellette lévő székre, én pedig leültem. Elém rakott egy kórlapot, ő pedig diktálni kezdett. 2-3 órája dolgoztunk már, amikor végre elérkeztünk az utolsó beteghez.
-Stephani Miller, 18 éves. Anyja neve..
Halk kopogás, és a nagypapa lépett be az orvosiba.
-Mit csináltok? - kérdezte kíváncsian.
-Segítek dr. Davisnek.
-Miben? - lépett oda mellém. - Nahát.
-Igazán nagy segítség volt. - mosolygott rá dr. Davis a nagypapára.
-Ennek örülök. Fél óra, és végeztem angyalon. Itt várj meg.
-El sem mozdultam innen. - emlékeztettem.  Ránk mosolygott és ki ment a szobából. Gyorsan befejeztük a munkát, aztán visszaültem a kanapéra. A legnagyobb meglepetésemre dr. Davis leült mellém, mire a szívem hevesen kezdett verni.
-Linnéa... Én nagyon sajnálom a múltkorit. - kezdett bele egy kis habozás után. - Nem így terveztem.
-Azt gondolom. - mondtam halkan.
-Louis említette, hogy nem vagy egyedül.. De nem gondoltam volna, hogy ez a látvány fogad majd. - nem kerülte el a figyelmem, hogy ismét tegez engem.
-Ő a legjobb barátom, és nagyon hiányzott nekem.
-Igen, ezzel kezdte. Csak amikor megláttalak a karjaiban.. nem is tudom mi ütött belém.
-Ezt kifejtené bővebben?
-Hívj csak Ezrának. Nyugodtan tegezhetsz. Elvégre nem vagyok a kezelőorvosod. - halvány mosoly bujkált a szája sarkában.
-Ezra. - mondtam ki a nevét, próba képpen. Nem gondoltam volna, hogy valaha is tegezni fogom dr. Davist. Ezrát.. Emlékeztettem magam.
-Válaszolnom kellene a kérdésedre. - mondta, majd felállt. Fel-alá kezdett járkálni a szobában. - Azt hiszem nem ez a megfelelő hely, hogy erről beszéljünk. - mondta, én pedig felálltam, és odasétáltam mellé. Ő rám emelte a tekintetét, aztán teljesen felém fordult. Közelebb lépett hozzám, és a fülem mögé simította az egyik kósza hajtincsemet, aztán az állam alá nyúlt, én pedig felemeltem a fejem, és a szemébe néztem.
-Linnéa..