Túl fogjuk élni!

~2~

   -Nos?-kérdezte mosolyogva az orvos.
-Semmi. Nem emlékszem. -lehajtottam a fejem, aztán lassan megráztam. -Nem értem. Mi baj van velem? Miért nem tudok emlékezni?
-Ez nem a maga hibája. Ez az amnéziával jár. De figyeljen csak-mosolygott rám.- Már pár napja ébren van, de még nem tudjuk a nevét. És mivel szeretném a nevén szólítani, mi lenne, ha kitalálnék most magának valamit.
-Öhm..hát rendben. De ha eszembe jut az igazi nevem, onnantól kezdve azt használjuk, igaz?
-Természetesen. Linnéa? Szerintem illik hozzád ez a név. Akarom mondani, magához.. Illik magához ez a név-vakarta meg szórakozottan a fejét, mire én elkezdtem nevetni. Először csak csodálkozva nézett rám, de aztán ő is elnevette magát.
-Egyébként tetszik ez a név.-mosolyogtam rá.
-Ennek örülök. Próbáljon meg pihenni, nekem mennem kell a többi beteghez.
-Viszlát.
-Viszlát.
  Miután Dr. Davis elhagyta a kórtermet, megpróbáltam pihenni. De nem sikerült. Akárhányszor becsuktam a szememet, mindig ugyan azt láttam. Egy nőt, aki rémülten néz rám. Mond valamit nekem, de nem hallom. Látom, ahogy mozog a szája, kétségbeesetten mutogat, de nem értem.. Talán azt akarja, hogy meneküljek, vagy, hogy van valami, vagy akár valaki mögöttem? Nem értem. Nem értem, hogy miért jelenik meg ez a kép előttem folyamatosan. Talán..talán ő lenne a mamám, aki az életét adta értem, hogy megmeneküljek? Vagy talán egy idegen nő, aki figyelmeztetni akar engem a közelgő veszélyre? Megőrjít ez a bizonytalanság. Bárcsak tudnám, hogy mi történt velem. Hogy él-e még a családom. Vajon vannak testvéreim? Kisöcsém, vagy kishúgom? Esetleg bátyám, vagy nővérem? Egy szerető mamám, és papám? Megbénít a gondolat, hogy nem tudok magamról semmit. Nem tudom, hogy ki vagyok. Elveszett vagyok..
-Kisasszony.. Jól van?-kérdezte egy idegen férfi hang. Felnéztem. Egy idős férfi állt előttem. Rövid barna hajába, ősz szálak vegyültek. Kék szemében, most aggodalom csillant. De ahogy belenézek a szemébe, mintha..mintha felismert volna? Már épp szólásra nyitotta a száját, amikor Dr. Davis jött be a terembe.
-Áhh főorvos úr. Azt mondták, hogy engem keresett.
-Ki ez a lány, Ezra?
-Nem tudunk róla semmit.-mondta szomorúan.- Részleges amnézia. Nem emlékszik semmire a múltjából.
-Akkor, hogy hívod?
-Linnéa.
A főorvos arcán szomorúság suhant át. Mélységes mély gyász. De aztán felveszi, az orvos szerepét, és rám mosolyog.
-Nos, örülök a találkozásnak Linnéa.
-Én is doktor úr.-motyogtam vissza.
Egy hűvös, személytelen mosolyt küldött felém, majd Dr. Davissel elhagyták a kórtremet. Én pedig ismét a gondolataimba merültem.

                          ***

  Némán sétáltunk Dr. Louis Addy osztályvezető főorvossal. Nem mertem megkérdezni, hogy, hogy telt a "kényszerszabadsága", amely majdnen egy évig tartott. Ugyanis a kórház igazgatója küldte el, hogy szedje össze magát. Sajnos a fiát, és családját több, mint egy éve, valaki elrabolta, és két nappal később, az az őrült egy dobozt hagyott az idős orvos ajtaja előtt, benne a fia fejével. Az orvos azonnal hívta a rendőrséget, de a nyomozás azóta is folyik. A menye, és két unokája, azóta se került elő.
-Tudod Ezra, ez a lány nagyon hasonlít az unokámra. Mikor beléptem a kórterembe, először azt hittem, hogy ő az. De tévedtem.
-Még semmi sem biztos Dr. Addy. Nem tudunk a lányról semmit. -próbáltam vígasztalni az orvost, de leintett.
-El kell fogadnom, hogy többet nem látom őket.-csóválta meg a fejét.
-Sajnálom.
-Ne tegye.-megszorította a vállamat, majd elsétált az irodája felé.
  Ahogy néztem a távolodó alakot, elgondolkodtam azon amit mondott. Lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy ez a lány az elveszett unokája. Meg kell kérdeznem Linnéa-től, hogy ismerős volt-e neki Dr. Addy.
  Sietős léptekkel indultam vissza a kórterem felé. De mikor beléptem, a látvány egy pillanatra megbénított. A lány, ide-oda dobálta a fejét a párnán, és közben hangtalanul motyogott valamit. Aztán egyszercsak felkiáltott. Azt kiabálta, hogy "Mama ne!" És utána elernyedt a teste. Engedett a szorításból.