A farkas (1. Könyv - Ébredés )/Befejezett/

18.

A napok összefolytak. Végül azt vettem észre, hogy a koli felé tartok Olívával, és Kevinnel. Az ablak mellett ültem és az elsuhanó tájra figyelve a gondolataimba mélyedtem.
Az utóbbi idő nagyon nehéz volt a számomra. A szobám fogságát még fojtogatóbbnak éreztem, mint általában. Juanról pedig az óta az éjszaka óta nem hallottam. A falkából csak Susan látogatott meg néha, de akkor sem mondott róla semmit.A bennem élő farkas pedig egyre inkább ki akart törni. Kereste az elvesztett társát. 

-Deb! Megjöttünk- szólított meg Olívia, mire felé néztem és bólintottam. Nem szólaltam meg, ahogy mostanában sosem. Egyszerűen nem ment. Hiába erőlködtem nem sikerült. Az autó lassított és megállt a nagy vaj színű épület előtt. Sóhajtottam. Ekkor Kevin megfogta a karom és megszorította, azzal a céllal, hogy figyeljek rá, de nem tettem eleget a néma kérdésnek.  Semmibe vettem mint ahogy az utóbbi időben szinte mindig. Kiszakítottam magam a szorításából és az épület felé indultam. 

Ebben a pillanatban egy fekete motor hajtott be az utcába, amit egy fekete telepjáró követett. Juan illata arcba csapott. Akaratlanul is megtorpantam és bámulni kezdtem őt. A tekintete egyből megakadt rajtam. A szemembe nézett. Csak néztük egymást. Elengedtem a táskám, hogy felé induljak, de ekkor valaki a derekamra tette a kezét, ezzel megállítva engem. A mögöttem álló felé néztem, majd vissza a barna hajú fiúra. Az arca grimaszba fordult és haragosan nézett az engem ölelő karokra, majd a srácra is. Ő nem foglalkozott vele. Megmoccantam, hogy elszakadjak tőke, de megszorított.

-Deby...-suttogta a fülembe, mire kirázott a hideg, de nem a jó érzéstől. Lehajtottam a fejem. A szemembe könnyek szöktek, ezért a kollégium felé néztem és arra indultam. Kevin  mellettem haladt, egészen addig, amíg el nem kellett válnunk.

-Majd találkozunk.-mondta, mire reakció nékül mentem tovább. A szobában még senki sem volt. Ledőltem az ágyamra és az egyik párnát az arcomra szorítottam és ordítottam egyet. Mikor abbahagytam csak erőtlenül feküdtem, mikor valaki elhaladt az ajtó előtt.

~Tíz perc múlva a sikátorban. ~ hallottam meg Susan hangját, mire sóhajtottam. Még feküdtem egy pillanatig, majd felültem. Felkaptam a kabátom és elindultam, mikor Olívia toppant be.

-Hová mész?- nézett utánam, mikor elhaladtam mellette. Halottam, hogy utánam kiált, de nem foglalkoztam vele.

Sétáltam az utcákon, egészen addig, amíg el nem értem a város legelhagyatottabb részét. Düledező házak, árván álló kőfalak alkották ezt a negyedet. Mire odaértem már mindenki ott volt. David és Thomas a terepjáró tetején ültek, Melissa Erica haját fonta, Jake egy lefordított vaskukán terpeszkedett. Susan csak ült egy fa tövében. Juan pedig egy fal tetején helyezkedett el. Nem nézett rám, erre a képre fájdalmasan dobbant a szívem.

-Na mostmár mindenki itt van.-jelent meg a semmiből Ulrich. Épültem a legtávolabbi fal mellé és onnan figyeltem az eseményeket.

-Debra. Sikerült amit elterveztél?

Csak bólintottam. Nem tudtam megszólalni. Elnézve a kihalt utcára. Nem épp így akartam, de a végén sikerült, nem? Befogadtak.

-Remek! Csak így tovább, ezenfelül kötelességem, hogy megszüntessem a falkán belüli ellentéteke-mondta, mire felkaptam a fejem. Ez nem hangzik jól.- szóval most mind leültök és elmondjátok a sérelmeiteket.

-Ulrich...- kezdte Susan, rémülten pillantva rám, de a férfi csak leintette.- Jeremy te kezded.

-Nekem nincs bajom semmivel Ulrich. Minden a legnagyobb rendben.

Az alfa bólintott, majd a következő emberre nézett, majd így tovább. Végül Juan következtet.

-Juan. Te jössz.- szólította meg a  srácot.

-Tudja jól, hogy mi bajom van, akinek tudnia kell-nézett mélyen a szemembe, mire nyitottam a szám, hogy válaszoljak, de egy hang sem jött ki a torkomon, mint ahogy mostanában oly sokszor. Újra könny szökött a szemembe.

-Juan! Hallani akarom a sérelmedet!-szólalt meg most már parancsoló hangon az Alfa.  Elhomályosodott a látásom.

-Megcsókolta. Ennyi. Azt hittem több is lehet köztünk, de én csak egy pótlék vagyok számára. Most itt van a srác elérte, amit akart...-nem tudta befejezni, mert felpattantam.

-Tévedsz! -kiáltottam, elcsukló hangon. Susan a szája elé kapta a kezét, már jó pár napja nem ejtettem ki egyetlen hangot sem a számon.

-Igen?- ugrott le a falról és egyenesen előttem landolt.

-Igen. Tévedsz, mert nem ezt akartam, hát nem érted? Én nem akartam!!- kiáltottam ahogy csak tudtam.

-Persze, én meg el is hiszem. Ne nézz már hülyének...

-Én nem akarom Kevint, értsd már meg! Téged szeretlek, ahogy már akkor is szerettelek, mikor megláttalak a kanapén ülve először néztél a szemembe, amikor először tartottál a karodban, amikor először vittél el motorozni, végig azt vártam, hogy végre eljöjjön a pillanat, amikor végre melletted lehetek. Szeretlek téged Juan!- kiáltottam, remegő hangon. A testem égett, a fejem hasogatott, a szívem pedig majd megszakadt a fájdalomtól. Felgyorsult a lélegzetem, a térdem összecsuklott, de mielőtt a földre estem volna elvesztettem az eszméletem.

Juan szemszög:

Debra itt állt előttem, az elfojtott indulattól remegő testtel, és könnyáztatta arccal. Lesokkoltan álltam. Egyszerűen nem tudtam felfogni, amit mondott. Szeret engem. Nem azt a nyápic gyereket szereti, hanem engem. Ekkor hirtelen összeesett. Automatikusan kaptam utánna és kaptam el. Eszméletlen volt.

-Menj hátrébb! -kiáltott rám Ulrich, mire óvatosan letettem és engedelmesen a háttérbe vonultam. Jeremy egyből a lány mellett termett.

-Nincs felületi férülés, sem pedig fájdalom. Ez valami más, de egyedül nem tudom megállapítani mi lehet pontosan. -mondta a srác, a lány fejét forgatva, majd hirtelen megdermedt.

-Mi az? Jeremy?-kérdezte Melissa, közelebb léptem, de nem láttam semmit, mert körülállták, teljesen eltakarva előlem.

-Susan azonnal hívd fel Amandát és mond hogy jöjjön a házhoz, amilyen gyorsan csak tud! Melissa vidd Erikát és a többieket a házhoz, Jeremy te pedig tartsd életben! -adta ki a parancsokat az alfa. A szívem fájdalmasan dobbant erre a mondatra. Az én hibám.