A farkas (1. Könyv - Ébredés )/Befejezett/

23.- Olivia vallomása

Fél órát töltöttem a hidegzuhany alatt, mire elapadtak a könnyeim. Megtörölköztem és a mosdókagyló feletti kis tükörben néztem magam. A szemem alatt piros karikák voltak és az arcom fal fehér volt, a szám lila a hideg miatt. Sóhajtottam. Előhoztam a karmaim és egy hirtelen mozdulattal megvágtam az arcom, egész a szemem alól az államig. Láttam, ahogy a seb vérezni kezd, majd lassan elapad, majd összeforr. A helyén egy halvány rózsaszín csík maradt. Az arcom újra normális szint vett fel és eltűntek a sírás legkisebb jelei is. Néztem magam a tükörben. Érzelemmentes voltam, az arcomon semmi sem látszódott, kivéve a szememen. Csak ebből látszott a mélységes szomorúság amit éreztem. Felvettem a pizsim, majd lassú léptekkel visszamentem a szobába. Olívia nem volt bent, a többiek pedig már kidőltek, így zavartalanul mentem az ágyamhoz és feküdtem el rajta. Befelé fordulva nézetem a falat és a gondolataimba merültem. Mióta átváltoztam teljesen megváltozott az életem. Eddig minden normális volt. A legnagyobb bajom az volt, hogy jól sikerüljenek a felmérőim, vagy hogy anya elenged-e egy esedékes bulira. Most azonban ott van a folytonos aggodalom, hogy mi lehet a többiekkel, a félelem, hogy lebukok és nem tudok megmenteni senkit, megtudtam, hogy a családom és a barátaim gyilkolnak, mert azt hiszik ezzel jót cselekednek.. Mindezek ellenére ebben az időszakban voltam a legboldogabb (még ha rövid ideig tartott is.) Itt találtam meg a helyem a világban. Ekkor lépett be az úgynevezett legjobb barátnőm. Hallottam, a lépteit, a szívverését és a lemondó sóhaját. Biztos beszélni akart velem a ,,randiról". Nem moccantam meg. Úgy tettem, mint aki alszik. Ahogy sejtettem, odajött hozzám és leült mellém. Hosszú ideig meg sem szólalt. Idegesség áradt belőle. Szinte éreztem az izmainak, az összes ideszoknának feszülését. Nyelt egyet, sóhajtott. Krákogott, majd egy újabb mély sóhaj után erőt merített.

-Tudod, biztos nem hallgatnál meg, ha erről beszélnék veled, de úgy érzem, hogy el kell mondanom. Te és Juan ... Tudod én nem hiszem amit mondanak róluk, legalábbis nem teljesen. Elhiszem, hogy igazából nem testvérek, de a többit nem igazán, inkább féltékeny voltam. Olyan hamar összebarátkoztál velük és féltem, hogy elvesznek tőlünk ... tőlem. Én... tudom, hogy nem kedveled úgy Kevint, ahogy ő téged, de látom, hogy el akarod felejteni azt a fekete hajú adoniszt, aki már a legelső pillanattól kezdve elcsavarta a fejed és megdobogtatta a szíved, ahogy eddig senki sem tudta. Azonban talán tényleg ez lesz a legjobb, hiszen, a mi életünkben a szerelem... nem valós tényező. A veszély ott leselkedik ránk minden sarkon és csak egymásra számíthatunk. Szeretlek Deby. Te vagy a legjobb barátnőm, sőt az egyetlen! -mondta végig a monológját, majd végigsimított a víztől még mindig kissé hűvös karomon.

Megigazította a takaróm, hogy mindenhol fedjen, majd felkelt és az ágyához lépett. Befeküdt, majd hozzám hasonlóan a fal felé fordult. Hallgattam a légzését, először kissé szapora volt és egyenetlen, hallottam, ahogy szipog, majd lassan abbahagyta és a légzése lassabb lett, egyenletes. Elaludt. Megfordultam és nézem őt. Szőke baja szétterült a párnáján. A szavai a szívemig hatoltak. Igazából kissé hálásnak kellett vona lennem, a hiúsága miatt, hiszen így megtudtuk az ,,ellenségeink" kilétét, azonban dühös is voltam, úgy éreztem durván átcsesztek, azonban sajnáltam őt és megértettem és valahol igazat is adtam neki, főleg amit a szerelemről mondott, valóban nem valós tényező, de szerintem nem kell elengedni. Inkább ki kell élvezni, amíg lehet, mert ha nem tudod élvezni, jobban fáj  majd az elvesztése, mert olyat vesztesz, ami igazából sosem volt a tiéd...