A farkas (1. Könyv - Ébredés )/Befejezett/

15. Kezdödnek a gondok

Az előző részből:

"....-Igen?-szólt bele a telefonba egy mély hang.

-Nagy baj van.-szóltam bele, mire azonnal kitört a pánik a vonal túlvégen...

...Tudom, hogy félted Debrát, de ezt most el kell fogadnod!

-Mi van ha szüksége lesz ránk?

-Távolról figyeljük. Vigyázunk rá. Rendben?-

-Legyen"

Debra szemszög:

Idegesen rontottam be a szobámba, és csaptam be az ajtót. A hajamba túrtam, és az ágyra vetettem magam, de nem segített. A testemet, és az elmémet elborította a düh és a kétségbeesés. Egy hete vagyok itthon. A szüleim nem engedtek vissza a kollégiumba, és itthonról kell tanulnom. A kezembe vettem a telefonom, és a gyors hívón szereplő legelső névre nyomtam.

-Mi történt?- kérdezte egyből egy mély hang.

-A szomszédba,... a szom...-akadtam meg. A légzésem még jobban felgyorsult, és éreztem, hogy a változás végigfut a gerincem mentén. Késleltetni akartam, ezért küzdöttem ellen, ami miatt szörnyű fájdalom hasított a testembe.

-Debra. DEBRA! Figyelj rám!

-I-ig-en?-leheltem a szót, ami már önmagában csoda, hogy képes voltam rá.

-Figyelj rám. Debra!!! Juan!!! Gyere ide, azonnal! Deb figyelj. Figyelj a hangomra.-mondta Ulrich, de nem igazán segített. Idegesen doboltam a földön, az ajkaimat erősen szorítottam egymáshoz. Mindenem fájt, és égetett, mintha fáklyát gyújtottak volna a testemben. Hirtelen valaki sobolt az ajtómon, és résnyire kinyitotta. Oda rohantam, és erősen becsaptam a fa szerkezetet.

-Debra. Kicsim. Mi történt?

-Semmi.- a hangom mély volt, és állatias, még engem is meglepett. Csak remélni tudtam, hogy anyu ezt inkább betegségnek tudja be.

-Debra.

-Csak hagyj. Pihenni kakarok.-mondtam.  Hallottam, hogy még ott van, a szoba előtt, majd egy sóhajtás kíséretében ellép, és végighalad a folyosón. Újabb roham tört rám. Már majdnem feladtam a küzdelmet, mikor valaki megragadta a vállam, mire felkaptam a fejem. Juan térdelt előttem.

-Debby. Itt vagyok. Lélegezz... figyelj a hangomra.-ölelte magához a vállam. Az érintése nyomán a bőrömet bizsergés váltotta fel a fájdalmat. Hozzá bújtam. A fájdalmam rohamosan csökkent, és a zihálásom is abbamaradt. Észrevettem, hogy többször is megmoccan, a karjaim között, mintha sajgó izmait akarta volna kinyújtani.

-Juan?-kérdeztem, majd felnéztem rá. A nyakát és a karját fekete vonalak szántották végig, amik eltűntek a ruha anyaga alatt. Egyből elhúzódtam.

-Úr isten. Juan....-simítottam meg az arcát, de nem reagált. Elkezdtem rázni, de semmi. Ekkor a karmaimat a karjába mélyesztettem, mire végre valahára magához tért.

-Mi történt?Hogy jutottál be?-kérdeztem, és felsegítve őt az ágyhoz kísértem és leültettem rá.

-Az ablakon. És elvettem a fájdalmad, de ....túl sokat vettem el..-mondta. A hangja rekedt volt, és kissé erőtlen. Az arcára tettem a kezem, mire rám nézett. Fekete szemei az enyémbe fúródtak. Olyan helyes volt, még így is, kissé meggyötörten.

-Köszönöm.-suttogtam, és nyomtam egy puszit az arcára. Az ágyon ültünk egymással szemben. A lábaink összeértek. A srác igencsak úgy festett mint akin átment az úthenger.

-Hogy segíthetek neked?-kérdeztem, suttogva, de tökéletesen értette.

-Nem tudsz, max ha elvonod a figyelmem.-mondta, mire gondolkodni kezdtem. Hogy vonjam el a figyelmét, hogy elkezdjen regenerálódni. A lábamra néztem majd rá. Ő is felém pillantott, mire hirtelen mozdultam. Az ajkainkat egymáshoz illesztettem, amik tökéletesen illeszkedtek egymáshoz. Csodálatos érzés volt. Egy pillanatra meglepődött, majd átölelve engem viszonozta a csókot. A hajába túrtam. A tincsei selyemként öleltél körbe az ujjaim. A szánk teljesen szinkronban mozogtak egymással. Levegő hiány miatt váltunk el egymástól.

-Wow. Sokkal jobb volt mint ahogy elképzeltem.-suttogta, mire felkuncogtam. Amint újra a szemébe néztem, abban a pillanatba lecsapott az ajkaimra. Ekkor megszólalt a telefonom, mire szétrebbentünk, majd elnevettük magunkat.  Felvettem a földről majd fogadtam a hívást.

-Ulrich...

-Mi történt?