~Öröklét~Loki ff.

Miért?

Az ajtónak vetettem a hátamat, és felhúzott térdekkel bámultam a mennyezetet. Hogy volt képes erre? Mit követtem el, amiért ezt kaptam? Mi késztette őt erre egyáltalán?
Túl sok ideje ismertem Lokit, és tudtam, hogy ez nem egyszerű csíny volt. Legalább is bíztam benne. Reméltem.
Visszagondolva, amit mondott, úgy tűnt komolyan gondolja.

"Ez a legbiztonságosabb hely számomra?"

Talpra álltam, reménykedtem benne, hogy ki tudok törni a szobából. Hátráltam pár lépést, és a vállamat tartva az ajtó felé, nekifutottam. Még csak egy halk reccsenést sem hallottam, amit mégis, azt pedig biztosan nem az ajtó adta ki. Nem vettem figyelembe, csak megpróbáltam ismét. Néhány futólépés és bumm. A vállamat dörzsölve léptem el az ajtótól, amikor a külső zaj egyre hangosabb lett.

Leguggoltam, hogy kiláthassak a kulcslyukon, és még a lélegzetemet is visszafojtva vártam. Hogy miért nem kezdtem el az ajtót verve segítségért kiabálni? Fogalmam sincs. De az volt az érzésem, hogy jobban teszem, ha csendben maradok.

Hamarosan két alakot láttam elhaladni a folyosón. Nem őrök voltak, az öltözetük nem asgardi. A levegő szinte szó szerint megfagyott, én pedig buzgón imádkoztam az összes addig létezőnek hitt istenséghez, hogy ne gondolják az előző két nekifutásomat elég feltűnőnek ahhoz, hogy megálljanak miatta.

Az egyikük azonban pontosan velem szembe fordult, és egy hosszú pillanat erejéig meg sem mozdult.

A kezemet a szám elé téve vártam. Ha akartam sem tudtam volna mozdulni, a hirtelen ért sokkos félelem miatt.

Az idegen megemelte a kezét, talán az ajtóra mutathatott, de a másik egyszerűen tovább indult. Pár másodperc elteltével a társa is követte.

Mikor elég időt vártam ki, hogy mind két alak eltűnjön, azonnal kutakodni kezdtem a szobában. Találnom kellett valamit, amivel kifeszíthetem az ajtót.
Kapkodva matattam a benti tárgyak között, mire lehajoltam az ágy aljához, és egy vas rudat törtem le róla.

-Ha tovább boncolnám a bútorokat, egyszer még egy kardot is találok valahol...?-szusszantam, majd az ajtó kicsiny résébe döftem a rudat.

Minden erőmmel nekifeszültem, míg egy hatalmas reccsenés kíséretében feltártam magam előtt a kiutat.

A vascsövet a biztonság kedvéért a kezem ügyében tartottam, hiszen ez a két csavargó bárhol lehetett a palotában. Minden esetre abban biztos voltam, hogy hívatlan vendégek, ezért fő a biztonság.

Nem kellett sokat haladnom, mire a folyosó elágazásánál, jobbról a fáklya fényben egy újabb alakot vettem ki. A hátamat a falnak vetettem, és vártam. A fegyveremet a mellkasomhoz szorítottam és lehunyt szemmel vártam. Sohasem tanultam harcolni, ezért csak a szerencsére bíztam a dolgot.

Három, kettő... egy!

Diadalmas csatakiáltás kíséretében ugrottam ki a fal mögül, ütésre emelve a vascsövet a kezemben. Bármelyik pillanatban kész lettem volna lecsapni, ha előbb nem gondolkozom, és észre nem veszem, hogy Lady Sif áll velem szemben. Az arca meglepett volt, amit nem is csodáltam a kis műsorom után.
Teljesen elvörösödtem a szégyentől, és leengedtem a vasrudat.

-Te meg mi... mit csinálsz!?-kérdezte a nő.

-Bez... izé... lemaradtam a koronázásról. Mi történt?-habogtam össze-vissza.