~Öröklét~Loki ff.

Anya?

Sokféle érzés kavargott bennem, amikor a bejárati ajtóhoz léptem. Összeszorult a torkom, a gyomrom pedig mintha egészen apróra zsugorodott volna. Végre, itt a nagy pillanat, én pedig mégis haboztam.

Újra az útra pillantottam, amit a lassan lenyugvó nap fénye világított meg. Loki már biztosan Asgardban lehet, nincs visszaút. Végül a kezem ökölbeszorítottam és bekopogtam az ajtón.

-Pillanat!-hallottam egy nő hangját.

Ő lenne az? Annyiszor megpróbáltam már elképzelni, hogy hogyan is nézhet ki. Furcsa talán, de már akkor rájöttem, hogy csalódni fogok, mielőtt ajtót nyitott volna. Egész biztos, hogy nem tudtam ugyan olyanná megálmodni, mint amilyen valójában. Minden esetre reméltem, hogy ez a csalódás pozitív lesz. Léptei hangjait egyre közelebbről hallottam, majd egyszer csak kattant a zár, az ajtó pedig kitárult előttem.

-Szóltam a cserkészeknek, hogy ne küldjenek ide több gyereket. Borzasztóan irritáltok a kis jelvényeitekkel-nézett le rám a nő.

-A farsangot nem télen tartjátok?-fintorodott el amint végig mért engem.

Szőke haját hátra fogva hordta, a ruháját pedig egy koszos köténnyel védte. Talán takaríthatott. Körülbelül negyven évesnek saccoltam volna, viszont ami feltűnt azonnal, hogy nagyon hasonlítunk egymásra. Igen, egészen biztos, hogy ő az.

-Én nem cserkész vagyok, hanem... a lányod-néztem fel rá, miközben az asgardi ruhám lelógó szoknyarészét gyűrögettem idegességemben.

-Nem, nekem nincs gyerekem-nevetett fel kínosan, majd már csukta is volna be az ajtót, amikor a kezem elé tartottam, hogy ne tudjon egyszerűen faképnél hagyni. Éreztem, ahogy az idegességtől remegni kezdett a testem.

-Kérlek! Nincs hová mennem, és egész biztos, hogy nem tévedtem! Biztosan te vagy az!-könyörögtem, el-elcsukló hangon.

-Most már tényleg szólok az őrsvezetőnek!-emelte meg a hangját, mintha fel sem fogta amiről beszélek.

-Nem dobhatsz ki megint!-kiabáltam a sírás határán, mire ő teljes erejéből rám csukta az ajtót. Hátraugrottam, hogy ne szoruljak a nyílászáró és az ajtófélfa közé.

-Takarodj innen!-hallottam a hangját belülről, majd eltolta a reteszt, hogy véletlenül se tudjak még csak próbálkozni sem.

Azt hittem megfordult velem a világ. Szédülni kezdtem, a fejem lüktetett. Nem, ez nem történhet meg pont velem!

Megtámaszkodtam a korlátban. Éreztem, ahogy a könnyeimtől elhomályosul a látásom. Már nem hallottam a nyári madarak énekét, csakis a saját szabálytana szívverésemet hallottam, és éreztem az erős lüktetését a testemben.

Kiszaladtam a kapuig, amit szinte kivágtam magam előtt, és rohantam végig azon az úton, ahol Lokival is sétáltunk, fel a házhoz. Az egész az én hibám. Miért akartam eljönni onnan, ahol életemben először úgy éreztem, hogy számítok? Talán sohasem mondtam ki, de megkedveltem mind a két herceget, még Lokit is a maga stílusában. Volt bennem valamiféle kislányos rajongás, amit a közelében éreztem minden alkalommal, a gyakori, sokszor lenéző viselkedése ellenére is.

A diófa alá érve kicsit lelassítottam, de csak még erősebb késztetést éreztem a sírásra. A tekintem az égnek emeltem, mintha azt reméltem volna, hogy Heimdall talán kaput nyitna nekem, de semmi sem történt. Semmi, leszámítva azt, hogy véletlenül rosszul léptem, így hasra estem a szabálytalanul kátyús úton. Ezzel betelt a pohár, nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet. Nem keltem fel, csak a fejemet a karomra hajtva zokogni kezdtem. Égetett a bőröm, ahol lehorzsolódott az esésem miatt, viszont a fájdalom és üresség amit belül éreztem sokkalta borzalmasabb volt.

-Loki, kérlek gyere vissza-suttogtam magam elé.

***

Már szinte teljesen besötétedett, mire a belvároshoz értem. Egy szökőkút peremére ültem és összefontam a karom magam előtt. Sokan ültek arra, akik fagyit ettek a családjukkal, esetleg néhány szerelmes pár. Én voltam az egyetlen, aki nem tartozott sehová sem. Fogalmam sem volt, hogy mitévő lehetnék.


Asgardba nem mehettem vissza, ha úgy vesszük kitiltottak engem onnan, Loki jóvoltából, aki mégis annyira tudott akkor hiányozni.

Maradt a gyermekotthon, ahol ha megkerülnék valószínűleg akkora büntetést szabnának ki rám, hogy életem végéig elmenne a kedvem a hasonló kalandoktól. Más lehetőségem viszont nem maradt, ezért elindultam vissza, oda, ahonnan mindig is menekültem.

Néhány szűkebb utca és már meg is érkeztem volna. Az utolsó sikátor azonban sötétebb volt a többinél, ezért szaporáztam is a lépteimet. Semmi kedvem sem volt összefutni néhány rosszarcú alakkal, de úgy tűnt aznap mindenki összeesküdött ellenem.

A fal árnyalt oldalától egyszer csak egy kapucnis suhanc lépett ki, füstölgő cigarettával a szájában. Megtorpantam egy pillanatra, majd siettem is volna tovább, de ekkor megszólított engem.

-Hova sietsz egyedül, kislány? Nem akarod, hogy útbaigazítsalak?

Válasz helyett igyekeztem volna tovább, de ekkor oldalról még egy alak lépett elém.

-Nekem lenne jobb ötletem, mit csináljunk veled-vigyorodott, amitől teljesen felfordult a gyomrom.

-Csak hagyjatok tovább menni, rendben?-néztem fel rá félve, majd kerültem is volna ki, de elzárta az utamat.

-Nem, szerintem maradj itt és szórakozzunk egy kicsit.

-Ne nyúlj, hozzám, vagy...-léptem hátra, de ekkor ébredtem rá, hogy ahol nem ők fogtak körbe, ott a telefestett fal állta utamat, ezért semmi esélyem sem volt a menekülésre. A szívem a torkomban dobogott, ma már másodszorra, és csak arra tudtam gondolni, bár ne velem történt volna mindez.

-Vagy micsoda? Ki fog megvédeni?-kérdezte a dohányos vigyorogva, majd közelebb lépett volna felém, de egyszer csak megállt és fájdalmasan felnyögött. Az ereimben megfagyott a vér, mozdulni se tudtam a félemtől.

Ő köhintett egyet, a száján pedig vér patakzott. A tekintete üvegessé vált, míg végül egy lökés hatására össze nem esett, szinte pontosan mellettem. Le se tudtam venni a szemem a holttestről.

-Majd én...-ütötte meg a fülem egy ismerős hang. Nem hittem a szememnek. De hisz ez lehetetlen!

A másik suhanc menekülőre fogta, viszont a megmentőm hanyag de pontos mozdulattal utána dobta a tőrét, ami azon nyomban földre terítette.

-Loki..?-nyeltem egyet.

Ekkor néztem csak fel rá, de ahelyett, hogy bármit egyebet kérdezni tudtam volna, úgy éreztem menten összecsuklik a lábam. Ennek persze kívülről látható jelei is voltak, ugyanis azonnal odalépett hozzám és felemelt, én pedig átöleltem a vállát még mindig az események hatása alatt állva.

-Hogy jutott eszedbe egyáltalán ide jönni!?-kérdezte, mintha valójában fel sem tudná fogni, hogy hogyan lehettem képes ekkora butaságra.

-Én csak... K-kösz-köszönöm!-hunytam le a szemem.-Hogy lehetsz még itt? El kellett volna menned innen, nem?

-Kellett volna... De nem tudtam. Az átjáró bezárult, úgy tűnik véglegesen.