~Öröklét~Loki ff.

Valamit valamiért

Miután Lokit sikeresen felnyaláboltam, visszakísértem őt a hotel szobájába. Nagyon furcsa volt őt így látni, amikor az a nő pedig kést fogott a torkához legalább annyira rettegtem, mintha csak engem fenyegetett volna halálos veszély. Belegondolva én is bajban voltam, talán halott is lennék, ha a herceg nem tereli el a kés tulajának figyelmét. Az igazat megvallva, Loki rám volt utalva egy számára idegen világban.

A szobába érve az ágyig kísértem. Csak ekkor néztem vele szembe és őszintén szólva megrémített a látványa. Hátrébb is léptem egy ijedt nyögés kíséretében.

-Grace?-emelte fel a fejét.

-Loki, a szemed... opálos és a bőröd vörös körülötte. Olyan vagy, mint egy élőhalott!-bukott ki belőlem. Nem akartam megriasztani, de én is megrettentem a látványától.

-Legközelebb akkor szólalj meg, ha valami használhatóval tudsz előrukkolni-meredt az ajtó irányába.

Fogalmam sem volt, mit érezhetett. A helyében biztosan kétségbeesett lennék, hatalmas rejtély volt számomra, hogyan sikerült így megőriznie a hidegvérét. Hogy miért akart ennyire erősnek tűnni...

Leültem mellé az ágyra, és ugyanúgy magam elé meredtem, csak én a fáradtság és a sokk hatására. Minden esetre mind a ketten egy hosszú, tartalmas napot tudhattunk a hátunk mögött. Én elvesztettem a reményem minden morzsáját, hogy valaha is lehet egy rendes családom, Loki pedig a látását. A sikátoros jelenetre inkább nem is akartam visszagondolni...

Úgy ültünk ott az ágy szélén, mint két reményvesztett, akikkel rendesen kibabrált az élet. Kicsit sem hasonlítottunk. Egy isten, és egy halandó, akiket mégis összekötött valami. Ezt nevezem én véletlennek...

-Mi is történt köztetek, amiért ezt tette veled?-törtem meg a csendet, amit a kettőnk hosszas hallgatása teremtett.

-Ez hosszú és bonyolult-intett le, mintha akkora fáradtságot okozna neki, ha megosztaná velem.

-Nem sietek sehova, ahogy te sem. A Bifröst nem működik, te pedig jelenleg nem úgy festesz, mint aki mindjárt elszalad keresni egy új kaput...-fordultam felé.

Loki ugyan nem pontosan rám nézett, de a fejét felém fordította és keserűen elmosolyodott.

-Kevesebbért is öltem már embert, ugye tudod?

Megdöbbentem. Olyan nyugodtan tette fel a kérdést, hogy először rá sem tudtam jönni, mit is mondott. Vártam pár másodpercet, mialatt újra lepörgettem magamban a kérdését, és bólintottam. Sok értelme ugyan nem volt, de megszólalni sem igazán tudtam ezek után.

-Pár száz évvel ezelőtt megszereztem Andvaritól a gyűrűjét. A törpe ezért megátkozta, hogy pusztulást hozzon arra, aki birtokolja. Ezek után nem maradhatott nálam, így túladtam rajta. Siegfriendhez került, aki később Brünhildenek ajándékozta. A történetnek pedig nem lett valami szép vége, mint láthattad. „Igaz szerelem...!"-nevezett fel végül cinikusan.

-Nem hiszel benne?-szólaltam meg végre én is.

-Mire mentek vele? Most mind a ketten halottak miatta, én pedig vak vagyok.

-Ez nem csak a szerelem bűne...-köszörültem meg a torkom.

-Nem látom ugyan az arcodat, de elég jó a fantáziám ahhoz, hogy tudjam, hogy nézel most rám.

-Akkor jók a megérzéseid. Hallgass rájuk!-mosolyodtam el, és felálltam mellőle.

***

-Lady M. varázsirodája?-kérdezett vissza Loki, mintha az egész csak egy vicc lenne.

-A neve nem valami meggyőző, de nincs jobb ötletem!-tártam szét a karom tehetetlenül.