~Öröklét~Loki ff.

Rab vagyok

Csak rohantam át a városon. A vascső továbbra is a kezemben volt, úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta. Feltehetően az is múlt, ugyanis néha meg kellett állnom, hogy eltakarítsam az utamból a Chitauri egyik harcosát.

Elfáradtam. Túl sok ideje rohangáltam embereket menteni és ez mégis kevésnek bizonyult. Nem vagyok Bosszúálló, nincsenek szuperképességeim, fegyvereim, vagy éppenséggel nem születtem istennek. Csak egy tehetetlen ember vagyok és annak is éreztem magam, ahogy feltekintettem az épületekre.

Egy Robin Hood alkatú nyilas férfi épp fentről adta az ívet, míg a másik utcában Hulk üvöltésébe remegett bele a talaj. A többieket épp nem láttam, de tisztán emlékszem Thor villámainak fényére, valamint a Kapitány néha mellettem is elsuhanó pajzsára.

Lassítanom kellett, a fülem sípolt, szinte nem is hallottam mást, csak a saját szívverésem dübörgését, de azt jó hangosan. A torkom teljesen kiszáradt, az eget kémleltem, mintha az bármi megoldást is jelenthetne. Úgy tűnik, jelentett.

Mivel nem az utat figyeltem, hanem mint valami buta gyerek akinek elszállt a lufija, felfelé bámészkodtam. Egy épületről lehulló kisebb deszka zuhant egyenesen felém. Mire odakaptam a tekintetem, már késő volt, csak arra maradt időm, hogy a karom a fejem elé kapjam. Egy nagy ütés. Aztán minden elsötétült.

***

Körülbelül két hét telhetett el a város ostroma óta. A Bosszúállóknak köszönhetően New York megmenekült, beleértve engem is. Thornak ismét jövök eggyel, hogy megtalált a város közepén eszméletlenül, és elvitt Asgradba. Lokival azóta sem találkoztam.

Azonban el kellett jönnie annak a pillanatnak is. Mivel ő is visszatért, felelősségre kellett vonni a tettei miatt. Látni akartam és egyben nem is. Azok után amit a fejemhez vágott... gyűlöltem. Ott akartam lenni amikor Odin dönt a sorsa felől. Talán kegyetlenségnek hangzik, de mégis ezt szerettem volna a legjobban.

A trónhoz vezető lépcsősor szélén álltam, Friggával átellenben. Úgy tűnt korábbi betegségéből kigyógyult aminek teljes szívemből örültem, mégis fájhatott neki, hogy így kell látnia a fiát.

Messze, a terem végéből lánccsörgés hangja ütötte meg a fülem. A szívem összeszorult, akárcsak az öklöm is, melyet elrejtettem a selymes asgardi öltözékem takarása mögé. Kihúztam magam, és emelt fővel néztem, ahogy Loki az atyja elé járul.

-Loki...-szólalt meg Frigga halkan.

-Szervusz, anyám! Mondd, büszke vagy rám?-kérdezte gúnyosan.

-Kérlek, ne ronts a helyzeten!

-Lehet rosszabb?-biccentette kissé oldalra a fejét.

-Elég!-mennydörögte Odin. Minden tekintet rá szegeződött.-Négyszemközt beszélek a fogollyal.

Frigga bólintott, majd méltóságteljesen a kijárathoz lépett. Bármilyen parancs is hangzott el, én maradtam.

-Azt mondta, négyszemközt!-emelte rám a tekintetét a herceg. Talán valami szolgálólánynak hitt előtte, míg a szemeimbe nem nézett.

Az arcáról a halovány, gunyoros mosoly eltűnt, és csak a döbbenet maradt helyette. Szóval nem tudta, hogy élek...

Mintha csak megszűnt volna létezni a világ körülöttünk. Loki nem vett tudomást senki másról, csak engem nézett. Viszonzásul a fakó fényben sötétnek tűnő szemeimmel találkozott. Semlegesen néztem rajta végig, talán esetleg valamicske megvetést fedezhetett fel bennem. A jobb szemem alján lévő vágáson is elidőzött a tekintete. Óráknak tűnt, mégis alig lehetett több pár másodpercnél.

-Te tényleg nem érzed tetteid súlyát?-szakította meg a szemkontaktust a Mindenek Atyja.

Ekkor éreztem úgy, hogy eljött az idő, hogy én is távozzak. Átvágtam Loki előtt, hogy az ajtóhoz mehessek, ahol Frigga is távozott. Ezalatt végig éreztem magamon a herceg tekintetét.

-Midgardra mentem, hogy uralkodjak felettük, mint istenük. Ahogy te. Születési előjo...

-Jogodban állt meghalni! Gyermekként száműztek egy jeges sziklára. Ha nem fogadtalak volna be, most nem volnál itt, hogy gyűlölhess. Csak is Frigga miatt nem ölettelek meg, de többé sohasem láthatod. Életed hátralévő részét tömlöcben töltöd.

E mondat hallatán értem el az ajtóhoz. A kezem épp a kilincsre csúsztattam, de Loki hangjára visszafordultam.

-Már így is fogoly vagyok, és egy rabot felesleges börtönbe zárni, nem gondolod... atyám?

A tekintetünk ismét találkozott, s én ekkor vettem biztosra azt, hogy az istenség hozzám intézte a szavait. Viszont fogalmam sem volt, milyen szándékkal.

***

-Kisasszony!

Céltalanul bolyongtam az asgardi palota folyosóinak egyikén, mikor megszólítottak. Jó pár napja, hogy nem volt túl sok tennivalóm, ezért gondoltam egy délutáni séta jól jöhet, kitisztítani a fejemet.

-Igen?-fordultam meg a kezem összefűzve magam előtt, érdeklődve pillantva fel a katonára.

-Ezt a hercegnél találtuk a motozás során, de Thor nem akarta átvenni. Esetleg, ha gondolja...-tartott felém egy tőrt, a hegyénél tartva.

-Nem, nem gondolom. Nincs szükségem ilyesmikre, ahogy semmi másra, amit Lokinál találhattak!-ráztam meg a fejem elutasítóan, mire a férfi csak bólintott és tovább indult a dolgára.

Én nem mozdultam, csak a gondolataimba merülve bámultam a harcos után. Loki tőre... Talán mégis jobb lenne, ha...?

-Várjon! Meggondoltam magam!-igyekeztem utána, szinte kikapva a fegyvert a kezéből.-Elviszem a helyére.

***

Halkan nyikorgó ajtó jelezte, hogy megérkeztem. Az idejét se tudnám megmondani, mikor jártam utoljára ebben a szobában, de még mindig megvolt a hely varázslata, ami magával ragadott. Könyvek illata. Igen, ezt is ki lehetett venni a benti levegőből.

Félhomály uralkodott a herceg hajdani szobájában. Úgy volt, hogy Loki a cellájában marad élete végéig, szóval a legbiztonságosabb talán, ha visszaviszem a fegyverét a saját szobájába, amit többé úgysem látogathat. Érthető volt, hogy Thornak nem kellett ez a tőr. Egek, hányszor érezhette már magához közelebb, mint akarta..?

A fából faragott asztalra fektettem a fegyvert, miközben a függönyhöz léptem, hogy beengedjek egy kis fényt a szobába. Amint elrántottam a hatalmas és nehéz anyagot, végre láthattam a helyiséget teljes valójában. Loki párkánya sem kerülte el a figyelmemet, pláne nem a mellette heverő könyv, amit hanyagul félredobhatott.

Leguggoltam a bőrkötésű darabért és mintha ezzel kárpótolnám a fájdalmáért, végigsimítottam a regény gerincén. Halovány mosoly szökött az arcomra, mikor olvasni kezdtem, és a jelek értelmet nyertek. Egy darabig.
Ez a kellemes érzés azonban a mosolyommal együtt eltűnt, mikor a lap aljára értem és az utolsó sorokat olvastam.

"Túl sok ideje rab vagyok egy börtönben. Az Ő fogja, a szerelem tömlöcében."