~Öröklét~Loki ff.

Sorozatos véletlenek

A pad felé hajolva firkáltam. Sohasem ment jól a rajzolás, de rá kellett ébrednem, hogyha egyáltalán nem érdekel az, amiről a tanár beszél órán, ki tudtam kapcsolni az agyam annyira, hogy egészen jónak is mondhattam azt a valamit, amit a lapra alkottam. Hiányzott.

Ha korábban belegondolok abba, hogy hol is fogok tartani idővel, minden eszembe jutott volna, csak ez az opció nem. Végre felöltöttem magamra egy átlagos lány képét. Nem mondom, nem egy furcsaságot kellett elengednem ahhoz, hogy eljuthassak idáig.

Miután a Bifrösttel eljutottam Midgardra, a kapu néhány percig nyitva maradt, feltételezhetően Bella jóvoltából. Igyekeztem onnét elsietni, mert nem állt szándékomban megvárni az összes létező titkos szövetkezetet, főleg nem úgy, hogy feladatom volt: megtalálni Thort.

Ez az akcióm kudarcba fulladt. Fogalmam sem volt, hogy Heimdall egyszerűen eltávolítani akart, vagy felmérni, hogy mennyire vagyok rátermett, ugyanis bármire számított, alul múltam magam minden téren. Thort akárhova is sikerült Odinnak kiátkozni, én valószínűleg az ellenkező irányba kerülhettem, vissza New Yorkba.

Legszívesebben akkor helyben feladtam volna az egészet. De a legfurcsább dolog nem is ez volt az egészben.

Mivel mégis csak Thorról volt szó, megtettem mindent annak érdekében, hogy megtaláljam. Ez azonban pénz és bármi egyéb háttér nélkül elég nehezen ment. Legalább egy héten keresztül próbálkoztam, de senki sem vett komolyan. Az égvilágon senki.

Az is csupán a véletlen műve, hogy rendeződtek a dolgok körülöttem.
Egyik délután éppen miután kidobtak a helyi rendőrkapitányságról, egy ismerősbe futottam bele. Illetve, ő talált én rám.

-Szóval egy magas, szőke férfit keres, bocsánat...Thort, aki Asgardból pottyant ide a Földre?-kérdezte a fiatal férfi, akinek a névtáblán "George" állt, és láthatóan nehezére esett elfojtani a nevetését.

-Igen-bólintottam határozottan, hátha ezzel képes leszek elérni valamit... mindhiába.

-Na ide figyeljen kislány... ezekkel a gondokkal a kórházba menjen, ne pedig a rendőrségre. Csak pár sarokra van innen, ne kelljen elkísérnem az ajtóig.

Visszavágásként csak a szúrós tekintetemmel tudtam előrukkolni, semmi egyébbel. George ezt nem igazán díjazta, ezért a csuklómnál fogva penderített ki a kapitányságról.

Amint kiértünk az ajtón, elengedett, megadva nekem a kezdőlöketet. Igyekeztem megőrizni az egyensúlyomat, legalább is nem orra bukni, mikor beleszaladtam egy nőbe.

Felnéztem, és már éppen belekezdtem volna a magyarázkodásba, hogy mi miatt ütköztünk össze, amikor felnéztem rá. A torkomon akadt a szó. Pár pillanat után, mégis sikerült egy rekedt kérdést kinyögnöm.

-Anya?

Ami pedig azután történt, valóságos csodával ért fel, és rengeteg kérdőjelet hagyott bennem. Magához ölelt, mintha egyáltalán nem történt volna semmi. Az égegyadta világon semmi.

Bolond lettem volna továbbra is az utcán kóborolni, amikor felajánlotta, hogy vele mehetek. Haza.

Azt persze végig gyanítottam, hogy valaki rendesen belenyúlt a dolgokba, ugyanis anya úgy viselkedett mindvégig, mintha teljesen természetes lenne, hogy egy varázsütésre tíz évvel idősebb lettem. Arról pedig nem is beszélve, hogy elhajtott engem. De mivel ezt a témát sohasem feszegette, inkább nem terheltem vele. Azzal sem, hogy honnan is jöttem. Különben is, túl sok idő telt el ahhoz, hogy mindent elrontsak. Végre volt egy rendes családom.

Ezzel persze az iskolában sem mertem igazán büszkélkedni, viszont sokan kezdtek el bolondnak tartani néhány elszólásom miatt. Gondolok itt arra, amikor földrajzon Midgardként neveztem a Földet, vagy amikor elejtettem néhány nem evilági káromkodást.

A pad felé hajolva firkáltam. Már csak pár perc volt hátra az órából, de a tanárnő hamarabb faképnél hagyott bennünket, és egyszerűen kiment a teremből. Jó tudni, hogy vannak még olyanok, akik a ilyen lazán veszik a munkájukat.

Szinte észre sem vettem a távozását, csak folytattam a satírozást, amikor valaki elrántotta a füzetemet előlem, és a magasba emelte.

-Add már vissza!-nyúltam érte ingerülten.

-Ki ez, már megint a képzeletbeli barátodat rajzolgatod? Kicsit nagyratörő vágyaid vannak, hogy istenekre vágysz, Grace. Nem elég neked a gimi?-vonta fel a szemöldökét Sara, miközben hátra igazította tökéletesen hidrogénszőke hajtincsét a füle mögé.

-Ha nem adod vissza, akkor...-álltam fel a helyemről, mire ő egy jólirányzott mozdulattal a füzetemet behajította a kukába.

-Óh ne, most sírni fogsz? Inkább turkáld ki azt a vackot, nem mintha attól valóságosabb lenne.

Nos, valóban úgy éreztem magamat, mintha nyomban sírva fakadnék, és tervezgettem a szemetesig is eljutni kevésbé feltűnően. Zavartan pillantottam a kuka irányába.

-Na ide hallgass!-emelte fel a mutató ujját és ezzel egyetemben a hangját is.

-Hallgatlak-fordultam felé, és halványan el is mosolyodtam. Hirtelen elöntött a teljes nyugalom, és magabiztosság.-Most, hogy kidobtad jobban vagy? Miért nem szóltál valamelyik másik suttyónak, hogy intézzen el?

-Nem bízom másra az ilyen kis dögöket, mint te.

-Nem? Ez elkeserítő, hogy nem engedhetsz meg magadnak ilyesmit...
Akkor bízz a haragomban!

***

-Azután behívatott magához az igazgató, mert elkapott a harci hév, és belelöktem Sarat a szemetesbe. Nem tudom hogyan csináltam. Egyszerűen... csak megtettem. És tudod mi a legrosszabb? Hogy nem éreztem bűntudatot. Olyan volt, mintha valaki más lettem volna. És tudod, megtenném újra, meg újra. Ahogy mondod.

A telefonomat a fülem és a vállam közé szorítottam, miközben Alicet hallgattam, a vonal másik végéről. Gyorsan járt a kezem, épp a pénztárban álltam, ahol a kasszás lányka csak úgy kapkodta a termékeket a szalagon. Én persze közel sem voltam ilyen gyors. Végül bedobtam mindent egy zacskóba, majd az üvegajtónak döntve az oldalamat, kiléptem az utcára.

-Pillanat, csak most végeztem a...-folytattam volna, de mivel nem előre néztem, valaki fellökött, a telefont pedig elejtetten.

-Oh, hogy az a... nem tudsz vigyázni!?-kezdtem összeszedni a zacskóm kiborult tartalmát, mikor a férfi aki fellökött a napot kitakarva az arcom elől megszólított.

-Grace?

-Na, nem! Ilyen nincs...