Hope Morgan mindig Londonban képzelte el az életét és úgy gondolta semmi nincs ami miatt elmenne bárhova is. Azonban az élete másként alakul és Koreába utazik a nagybátyjához aki felajánlja neki, hogy legyen mellette gyakornok. A lánynak nincs válas...
Szerencsére nem csak David jött, hanem Soojin is és elvileg Sung is tervben volt, hogy felvesszük. A kisbusz lent állt a mélygarázsban amit jött a fiúkért, így senki se vette észre, hogy én is velük tartok. Elsőként szálltam be a járműbe, mellém Namjoon szuszakolta be magát, mellé pedig J-Hope. Miután mindenki elfoglalta a helyét elindultunk a lakópark felé, én pedig az üvegnek döntöttem a fejemet. Odakint sűrű nagy pelyhekben esett a hó ami mindig elvarázsolt engem. Imádtam a hóesésben sétálni vagy csak ülni és nézni órákig.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A szüleim mindig aggódtak mikor én csak úgy céltalanul bolyongtam a városban esténként a szakadó hóesésben. Volt benne valami csodálatos és megnyugtató. Most ahogy elsuhantak mellettünk a hópelyhek erősebb lett bennem a honvágy. Oldalra néztem a mellettem bolondozó fiúkra és hirtelen irigyelni kezdtem őket. Igaz ők sem otthon vannak a szülővárosukban, de nekik Korea mégis az otthonuk. Összehúztam magamon a kabátot még jobban és szótlanul ültem végig az utat. Mikor megérkeztünk a fiúk egyből egymást kezdték dobálni hógolyóval, én viszont megálltam az autó mellett és felemeltem a fejem az ég felé. Behunytam a szemem és éreztem ahogy a hópelyhek rám hullanak. A hajam ki volt engedve és biztos voltam benne, hogy vizes lesz, de nem érdekelt. Csak álltam és élveztem a pillanatot. Elképzeltem, ahogy a Temze partján állok és erősebben szorítottam a szememet, nehogy elsírjam magam. Nagyon nehéz volt, bár ezt nem mondtam senkinek se. A legjobb barátnőm Lisa se tudta, nem akartam, hogy emiatt aggódjon. Bár sejti, hogy nem könnyű, mivel egy hétig próbált összevakarni azután, hogy megtudtam el kell jönnöm Szöulba. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy elsőre meg se hallottam, hogy valaki a nevemet mondja.
- Hope! Jössz? -kérdezte David egészen közelről
Kinyitottam a szemem és ránéztem, éreztem ahogy egy kósza könnycsepp legördül az arcomon, de rámosolyogtam.
- Persze, ne haragudj -töröltem le a kabátom ujjával az arcom
- Mi a baj? -kérdezte aggódva
- Semmi -vágtam rá
- Ne mond ezt kérlek, látom, hogy valami bánt -tette a kezét a vállamra
- Nincs semmi tényleg, csak kicsit honvágyam van. -mondtam őszintén
- Megértelek. Eleinte engem is rettentően gyötört a honvágy -mondta
- Tényleg? -néztem rá meglepetten
- Igen. Ti voltatok számomra a világ, minden hétvégét az apáddal együtt töltöttem. Nehéz szívvel hagytam ott őket. De van amikor megéri kockáztatni és belevágni az ismeretlenbe. Hidd el tudom piszok nehéz, de adj időt magadnak -mosolygott rám biztatóan
- Igyekszem, de kérlek te is adj nekem időt. Ez nagyon új nekem és amit adtál feladatot se tudom még, hogyan fogom megcsinálni. De nem fogok csalódást okozni ígérem -mondtam és átkaroltam magam
