A Négy bolygó hercegnője /Befejezett/

9

Később értem oda, mint Gernito, ő már ott várt rám. Előrelátóan hozott magával hegymászóhámot, ami nekem eszembe se jutott volna. Sose voltam jó abban, hogy több dologra figyeljek egyszerre, most azonban nagyrészt sikerült. Legalábbis egyikünk se zuhant le, annak ellenére, hogy csak a peremre felhúzodzkodásnál sikerült véglegesen kivernem a fejemből Dinovát.

Hálás voltam Gernitónak, mivel nem hozta szóba a szétszórtságomat, noha nem is áltattam magam azzal, hogy ne vette volna észre. Fent ülve beszélgettünk, addigra legnagyobb részt arra koncentráltam csak, amit mondott. Elmesélte, hogy ő a szüleivel együtt él itt, bár ők sose vesznek részt akcióban, inkább a háttérből segítik a műveleteket. Minden apróság szóba került a kedvenc ételünktől a hobbikig. Mire végül leértünk, a nap már erősen a vége felé közeledett, így közösen mentünk az étkezőbe vacsorázni. 

Végig magamon éreztem Dinova figyelő tekintetét, ezért a hét további részében szándékosan percekkel az étkezés vége előtt estem be, amikor ő már egész biztos nem volt ott. Igyekeztem emelett minden időmet vagy a szobámban, vagy Gernitóval felkészüléssel tölteni, nehogy összefussunk. Magamban még mindig nem tudtam hova rakni azt a pillanatot, amikor szorosan átölelt a tanácsterem előtt. Valami megmagyarázhatatlan okból látni se akartam amiatt. Én magam se tudtam, mi is van bennem pontosan, nemhogy megbeszélni vele. Lassan közeledett a hét vége, ezzel együtt a bevetés időpontja, és még mindig nem tudtam hova rakni az érzéseimet, talán fel se ismertem őket.

Küldetésünk reggelén nem volt szükségem ébresztőre. Jóval korábban felébredtem, a gyomoridegem nem hagyott pihenni. Csak feküdtem az ágyamon, a plafont bámulva, próbáltam felkészülni arra, ami rám várhat. Legszerencsésebb esetben megtaláljuk a királynőt és a hercegnőt. Mi lenne azután? Csak elmegyünk az Ikarára, bemasírozunk a fővárosba, berúgjuk a palota ajataját, és közöljük a királlyal, hogy adja át a hatalmat ellenkezés nélkül? Nem tűnt valószínűnek. Idáig jutottam, amikor az ajtó kicsapódott, és Dinova rontott be rajta.

- Látom, kopogni azóta se tanultál meg - jegyeztem meg morcosan.

- Nincs időnk most szurkálódásra. Baj van - mondta ignorálva a kijelentésemet, teljesen komolyan. Azonnal realizáltam, hogy nagyon komoly lehet a helyzet, mert ezúttal még Dinova szeme sem mosolygott, pedig ilyenre még nem volt korábban példa.

- Mi történt? - kérdeztem. Közben mint a villám, ugrottam ki az ágyból, minden bajomat elfelejtve, immár teljesen éberen.

- A király személyes testőreinek nagy része a Tropekára tart, elhagyva a szokásos őrhelyüket. Tehát valószínűleg...

- Tudják, vagy sejtik, hogy a királynő járt itt - fejeztem be gondterhelten a gondolatmenetet. - A bolygó melyik pontjára tartanak?

- Amennyire észleltük, nem tudják a pontos helyet.

Elgondolkoztam.

- Nem lehet, hogy tégla van közöttünk, akitől tudják, hogy mi megyünk, ezzel pedig megmutatjuk nekik az utat? - kérdeztem, kicsit tartva a választól. - Mert ha erre van bármi esély, akkor nem kéne várni néhány napot, hogy elaltatassuk a gyanakvásukat?

Megrázta a fejét, bár egy pillanatra elbizonytalanodott.

- Akkor tudnák a pontos helyszínt. Úgyhogy most sietünk, hogy előttük odaérjünk előttük, mert onnantól esélyünk sincs.

Biccentettem, egyikünknek sem volt se ideje, se energiája ezen elmélet bizonyítására vagy cáfolására.

- Mikor indulunk? - tettem fel az engem igencsak érintő kérdést.

- Ha mindenki összeszedi magát, akkor egy fél óra múlva kint találkozunk, utána meg a lehető leghamarabb.

Újra bólintottam, majd indultam volna, hogy felöltözzek, amikor eszébe jutott még valamit.

- Ja, és terepszínű cuccokat vegyél fel, amennyire lehet. Jó lenne, ha nehezen szúrnának ki minket egy esetleges támadás esetén.

- Rendben - nyugtáztam az újabb információt. Fejben még egyszer végiggondolta, hogy mindent elmondott-e, majd köszönés nélkül elviharzott.

Fél óra múlva mind az öten kint álltunk a barlang előtt. Mindannyian világos ruhadarabokban, meglehetősen feszülten várakoztunk. Három terepre készült motor állt mellettünk, indulásra készen. Árnyék tata érkezett még, hogy biztos lehessen benne, hogy az indulás simán történik.

Valami szöget ütött a fejembe.

- Ki fog vezetni? - kérdeztem rosszat sejtve.

- Én, Dinova és Mitelin - jött Vaszilisza válasza, érdeklődve figyelve a reakciómat.

Dinova kérdőn nézett a szőke lányra.

-  Kit akarsz vinni? Karlinkát, vagy... - kezdte a kérdést, de a lány durván félbeszakította.

- Kizárt, hogy őt vigyem, akkor már inkább a kölyköt.

- Na, azt már nem! - Eszem ágában sem volt Dinova mögött utazni! Akkor aztán minden lenne a fejem, csak tiszta nem.

Dinova rendkívül ideges volt.

- Principessa, kérlek! Sietnünk kell, nem érünk rá a makacskodásodra!

Mindenki engem figyelt, és emellé sajnos igaza is volt. Tényleg nem értünk rá. Nem nagyon volt választási lehetőségem, és ezt kénytelen voltam belátni. Kelletlenül másztam fel mögé, és lazán átkaroltam.

- Erősebben, principessa, a végén még leesel nekem - suttogta széles mosollyal, és a karomnál fogva közelebb húzott. Nem hagyta, hogy elengedjem, és nem is titkolta, hogy mennyire élvezi a helyzetet. Abbahagytam a mozgolódást, hogy mihamarabb elinduljunk, és ezzel együtt oda érjünk. Erre eleresztett, majd Árnyék tatára nézett, aki egy bólintással jelezte, hogy mehetünk. Körbepillantott, mindenhol tettre kész szempárokkal találkozott, így aztán gázt adott. Elindultunk.

Üdv néktek! Elmaradt ma két órám, ennek  hála pedig befejeztem ma ezt a részt, ami rendkívül rövid lett. Ez csak egy előkészítés volt a következő két-három előtt, amik könnyen lehet, hogy hosszabbak és izgalmasabbak lesznek, mint a korábbiak. Valamelyikőtök azt írta nemrég, hogy kezdődik a megállíthatatlan szerelem. A rész után is biztos vagy benne? Hidd el, hogy meg tudom akadályozni, ki tudja, talán meg is teszem. 

Addig is jó körömrágást, a hétvégén újra találkozunk:
Narissza