A Négy bolygó hercegnője /Befejezett/

10

Útközben hamar kiderült, hogy miért pont Mitelin megy elől. Időről-időre előrement, hogy figyelje, biztonságos-e az út, valamint sejtettem, hogy szükség esetén elsősorban ő fedezne minket. Minden elővigyázatosság mellett is odaértünk kicsit több, mint egy óra alatt, aminek elmondhatatlanul örültem. Mivel eléggé gyorsan mentünk, ezért tényleg szorosan kellett Dinovát ölelnem, nehogy bajom essen. Éreztem minden mozdulatát, az illata felkúszott az orromba. Nem volt kifejezetten rossz érzés, sőt éppen az nem tetszett, hogy vágytam rá. Azt akartam, hogy az út hosszabb legyen. És ez megdöbbentett. Nemrég még látni sem akartam, most meg... Megráztam a fejem, inkább a környezetemre koncentráltam a gondolataim helyett. 

Álmos sivatagi kisvárosba érkeztünk. Házak, egy-egy kisebb üzlet. Kevesen jártak az utcán, a kocsma mellett gyakorlatilag bárhova állhattunk, egy-két kisebb jármű állt csak ott. Összehúzott szemmel körbenéztem, valami nagyon nem akart passzolni. Dinovához fordultam, amint rájöttem, mi zavar a helyben.

- Dinova! - szólítottam meg.

Kérdőn fordult felém, arcán mosoly játszott.

- Igen? Mit szeretnél?

- Szerintem rossz helyen járunk.

- Miből gondolod? - Kicsit összezavarodott.

- Bármilyen kicsi is ez a hely, nem hiszem, hogy hosszú éveket tudnál eltölteni itt, ha menekülsz a király elől, pláne, hogy a királynőnek még kevesebb esélye van. 

Elgondolkozott, majd felsóhajtott.

- Bármennyire félek, hogy igazad lehet, muszáj körülnéznünk. Nem hagyhatjuk ki, biztosra kell mennünk.

- De... - kezdtem volna ellenkezni, azonban nem hagyta.

- Könnyen lehet, hogy igazad van, ez viszont kevés. Az esélye megvan, hogy itt járt, ha csekély is.

- Na, elég volt, tubicáim, rebbenjetek szét, és mondjátok a tervet - fojtotta el a kitörni készülő ellenkezésem csíráját is Vaszilisza kíméletlenül.

- Olyanokat kéne keresnünk, akik emlékeznek rá, mi történt húsz éve körülbelül - vélte Mitelin.

- És hogy tervezed? Csak úgy besétálsz valahova, és megkérdezed, hogy nem érkezett-e ide nagyjából húsz éve egy idegen? -  bukott ki a kérdés Gernitóból. - Erre bárki gyanút fog!

- Mi lenne - kezdtem elgondolkozva -, ha úgy kérdezősködnénk, hogy a szüleimet keresem, akikről annyit tudok csupán, hogy a Tropekán éltek? - vetettem fel, mire egyetértő hümmögés volt a válasz.

- És hogy akarjuk megtalálni azokat, akik tudhatnak valamit? - kérdezte Vaszilisza. - Vagy csak megyünk az utcán, és mindenkitől megkérdezzük?

- Menjünk először egy kört az utcán, aztán bemegyünk a kocsmába - döntött rövid töprengés Dinova.

Így tettünk. Bárkit, aki szembejött velünk az utcán megállítottunk néhány pillanatra, de hiába. Vagy nem tudtak semmit, vagy csak nem árulták el. Épp elkezdték a többiek megtárgyalni, hogy bemenjünk-e a kocsmába végül, vagy menjünk tovább, amikor valaki félrehúzott egy beugróba.

Egy pillanatra megrémültem, de volt valami a velem szembenálló öregemberben, ami biztatott, hogy maradjak. Meg hát az sem volt elhanyagolható, hogy töpörödött bácsika volt, nálam legalább fél fejjel alacsonyabb. Rekedten beszélt, suttogva hadart, mintha sietnie kellene.

- Ide figyelj, kislány. Idegen után kérdezősködtök, ugye? - Meg se várta, hogy bólintsak, már folytatta is. - Nem sokan tudnak róla, és én se mondhatok sokat, de... - Ekkor azonban kiáltás harsant az utcán.

- Katonák! Fegyverrel közelítenek! Mindenki bújjon el otthon! Ne hívjátok fel magatokra a figyelmet! Siessetek! - Mire feleszméltem, a titokzatos öregember eltűnt. 

Ekkor valaki megint karon ragadott, de ezúttal nyugodtan fogadtam, látva, hogy Dinova az.

- Tűnjünk el innen!

Lélekszakadva rohantunk a robogók felé. Ő közben sietve hadarni kezdett.

- Principessa, vezettél már robogót?

- Elég régen, és egy régebbi típust igen, de...

Nem hagyta, hogy befejezzem. Nem volt rá időnk.

- Menjetek előre Gernitóval! Ha tudtok, induljatok keletnek, van arra egy másik falu. Ha valamiért ez nem lehetséges, menjetek nyugatnak, arra nincs semmi. Várjatok ott néhány órát, ha nem jövünk, menjetek vissza a bázisra. Értetted?

Újra megpróbáltam kérdezni valamit, még ha nem is láttam sok esélyt.

- Igen, de...

Megálltunk a többiektől nem messze. Mélyen a szemembe nézett, hogy biztosan átmenjen az üzenete.

- Principessa, most nincs de. Menjetek, mi fedezünk titeket. - Látta, hogy szólni akarok, ezért gyorsan folytatta. - Később elmagyarázom, ha nagyon akarod, hogy miért döntöttem így, de ahhoz az kell, hogy senkit ne kapjanak el. Menjetek! Kérlek! - Az utolsó szót csak suttogta. Nem maradt erőm ellenkezni, még megszólalni se. Csak bólintottam. - Köszönöm! - mondta hálásan, majd rohant volna Vasziliszáék felé, de nem engedhettem el rendes búcsú nélkül.

- Dinova! - szóltam utána. Kérdőn visszafordult, mire odamentem és megöleltem. Meglepetten felsóhajtott, én meg befészkeltem magam a karjai közé. Majd szétváltunk, én pedig elővettem a sálat a zsebemből, amit homokvihar esetére tartottam magamnál. - Vidd ezt magaddal! Megnyugtatna, ha legalább ennyivel veled lehetnék. - Szélesen elmosolyodott, majd egy szó nélkül elvette tőlem, és cserébe a sajátját a kezembe nyomta, mindezt egyetlen szó nélkül. Búcsút intett, majd mindketten a feladatunkra indultunk.

Ééés újra itt vagyok! Újabb rövid résszel érkeztem, de teljesen rendhagyó módon legalább egy napon az előzővel. Lehet hálaimákat rebegni, amiért elmaradtak az óráim, és nem ültem le törit tanulni. Remélhetőleg nem is kérdezik holnap tőlem... Na, mindegy. 

Lehet, hogy nem éppen etikus, ahogy abbahagytam a részt, de nem kérek bocsánatot. Sőt mi több, érdemes edzeni magatokat, mert ennél csak rosszabb lesz! Néhány barátnőm tudna mesélni erről, meg az azokat követő gyilkossági kísérleteikről...

Ha nagy mázlitok van, kaptok még a hétvégén is egy fejezetet, szóval totálisan elegetek lesz belőlem, azt garantálom! Annyi spoilert kaptok, hogy az egyik kedvenc részem a kettőből vagy a következőben, vagy az azutániban lesz. Lehet találgatni, hogy mi is fog történni.

De kezdek kicsit sok lenni így estére, úgyhogy nyugodalmas jóéjszakát kívánok mindenkinek:
Narissza