A Négy bolygó hercegnője /Befejezett/

13

Nem tudom, hogy ezután mi történt. A következő emlékem, hogy kinyitottam a szememet a szobámban. Bár a fejem még kótyagos volt, arra tisztán emlékeztem, hogy legutóbb a sziklán voltam. Erőltettem a gondolataimat, amik csak lassan jöttek vissza. Fent voltam. Dinovával. Elpirultam, ahogy a csók eszembe jutott. És utána? Hátraléptem. Kitágult a szemem az utolsó emlék kapcsán. Lezuhantam. De hogy lehetek még életben? Most, hogy erre is ráeszméltem, feltűnt, hogy mindenem fáj, rengeteg apró sebhelyet vettem észre már a karomon is.

Ezután igyekeztem a környezetemet felmérni. Az ágyamban feküdtem, eddig biztos. A kandallóban lobogott a tűz. Ki gyújthatta be? Senki nem volt mellettem, és bár szomjas voltam, a rám törő ólmos fáradtságtól nem tudtam szabadulni.

***

Amikor legközelebb magamhoz tértem, éreztem, hogy ül mellettem valaki. A periférikus látásomnak hála még azt is megállapítottam, hogy odahúzta az egyik karosszéket mellém. Egy pillanatig fellobbant bennem az öröm, hogy Dinova itt van velem, de amint izgatottan félrehajtottam a fejem, csalódnom kellett. Mitelin figyelte, ahogy lassan mozgolódni kezdtem.

- Hogy érzed magad? - kérdezte csendesen.

- Mi történt velem? - Rekedten beszéltem, mintha sokáig nem beszéltem volna.

- Mennyi maradt meg? 

- Odáig, hogy le... - elharaptam a mondatot, nem tudtam, hogy a titkos folyosó miatt mennyire publikus a történet.

- Leestél - segített ki, azt hitte, nehezemre esik a visszaemlékezés. - Nem tudom, pontosan hogyan - folytatta -, de a hátadra zuhantál. - Ezek szerint valamennyire eltussolták, vagy legalábbis elferdítették.

- És? - kérdeztem erősen félve, éreztem, hogy ez még nem a legvége.

Nagyot sóhajtott, egyre inkább rettegtem, hogy mi történt.

- Az a helyzet... - kezdte lassan. - Ideiglenesen megbénultál - mondta ki végül egy szuszra.

Teljesen elsápadva néztem rá. Minden variáció közül a legrosszabb! Sose bírtam hosszan egy helyben maradni, csak ha valami nagyon lekötött, de az rendkívül ritka volt. Hogy lenne akár csak esélye, hogy nem tudok majd rendesen mozogni? 

- Nem. Lehetetlen - suttogtam magam elé, teljesen elfeledkezve Mitelinről.

- Egyelőre elég nagy esélye van, hogy esetleg meggyógyulj. - A kezét a karomra tette, én pedig éledő reménnyel néztem rá.

- Igen?

- Ehhez viszont az Ikarára kell utaznod - mondta végül azt, ami szintén szíven ütött. Hisz akkor Dinovától is szükségszerűen messze kell, hogy legyek!

- Dinova hol van? - Ezt az egyszerű kérdést is úgy sikerült feltennem, mintha még egy szó és nem bírnék már többet elviselni. Bár talán így is volt.

Egy pillanatra összeszorította a száját.

- Ami őt illeti. Már elutazott.

- Hova? - a szám kiszáradt.

- A Szibrára. Halasztotta, amennyire tudta, de nem hagyhatjuk, hogy a királynő nyoma elvesszen. Tudom, hogy most kevéssé vigasztal, de meg akarta várni, hogy magadhoz térj. - Nem tudta, mekkora gyógyírt jelentett ez most nekem. Úgy kaptam a gondolat után, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba. Hangosan zihálni kezdtem, és Mitelin nyugtató pillantása semmit nem tudott segíteni.

- Meddig nem voltam magamnál? - nyögtem.

- Majdnem két hétig. - Nem akartam időt adni magamnak, hogy ezt felfogjam, feltettem a következő kérdésem.

- Mikor jönnek vissza?

- Sajnálom, de ha arra gondolsz, hogy megvárod, akkor szó sem lehet róla. Ha nem indulunk el hamarosan, akkor örökre így maradhatsz. Ezt nem kockáztathatod, Karlinka!

Az eszem hangosan próbálta túlüvölteni a szívemet. Viaskodtak az érzéseim. Úgy éreztem, egyik nélkül sem bírnám ki. Látni akartam Dinovát, de a mozgás mint lehetőség sokkal inkább vonzott, mint eddig bármikor. Nemsokára rájöttem, hogy valójában nincs választásom. Mert nem hagyták, féltek, hogy a szerintük rossz döntést hozom.

- Én fogok veled menni - jelentette ki Mitelin. - A kerettörténet szerint eszméletlenül találtalak, miközben te próbáltál a szüleid nyomára bukkanni. Ha elég meggyőző vagy, lesznek annyira tapintatosak, hogy nem kérdezősködnek. Ha mégis, akkor még mindig hivatkozhatsz részleges amnéziára.

Nagyot sóhajtottam. Mindenképpen találkozni akartam Dinovával. Meg kellett beszélnünk azt az éjszakát. Nem lehet, hogy úgy menjek el, ki tudja mennyi időre, hogy azóta nem is láttam!

- Mikor indulunk?

Szánakozva nézett rám.

- Órák kérdése. Amint megérkezik az a betegszállító, amelyet rendeltünk.

Elhűlve néztem rá.

- Idehívjátok a bázishoz?

- Kénytelenek vagyunk - vont vállat. - Ettől még hátha nem fognak gyanút. Egyébként kicsit valószínűbb egy ilyen sérülés, ha van miről leesned.

Erre már nem tudtam mit mondani. Minden reményem elúszni látszott. 

Mitelin az irányításommal összeszedett néhány dolgot egy hátizsákba, ami tényleg lehetett volna nálam a sivatag közepén. Később sikerült elaludnom, és csak a kórházban ébredtem fel.

Az utána következő hetekre igyekeztem minél kevésbé odafigyelni, bár nem nagyon volt, ami elterelje a figyelmemet. Szinte rögeszmésen ismételgettem magamban, hogy amikor épen és egészségesen kijutok innen, első utam Dinovához vezet majd.

Szinte vártam a néhány naponta esedékes műtéteket, amikor is végre nem voltam ébren néhány órát. Az első néhány éjszakán olyan rosszul aludtam, hogy végül altatót írtak fel. Bár örülnöm kellett volna, amikor a kórházi részről átkerültem a rehabilitációra, én csak még lehangoltabb lettem. Ugyan hihetetlenül jól esett, hogy lassacskán visszatért az erőm, és először néhány lépést, majd nagyobb távokat is megtehettem, vigasztalni nem tudott. Lassan csökkentették a gyógyszeradagomat, és ezzel párhuzamosan egyre nehezebb éjjeleim voltak. Egyszerűen képtelen voltam Dinova hiányát elviselni, miután annyira közel voltunk hosszabb ideig.

Mikor elérkezett az az időszak, amikor egyedül próbáltam visszatérni a balesetet megelőző formámba, végre előrelépést tettem. Ismertem már annyira Dinovát, hogy tudjam, magát fogja okolni a történtekért. Elhatároztam hát, hogy próbálom visszanyerni annyira a szintemet, amennyire tudom, hogy neki is könnyebbé tegyem egy kicsit. 

Aztán egy délelőtt az utolsó vizsgálatokat is elvégezték. Eljött a nap, amikor minden értékem rendben volt. Egyre izgatottabb lettem, amikor megkaptam a papírt. És elérkezett a szabadulásom órája. Újra rendesen járhatok az utakon, talán bevetésekre is megyek majd, és...

És több, mint egy hónap után újra találkozom Dinovával.

Sziasztok! Én tényleg hozni akartam tegnap a részt, nem szívatásból csúsztattam mára. Aztán ez-az közbejött. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy ma viszont itt van! Úgyhogy nem is zargatlak többet titeket (egyelőre). Lehet tippelni, mikorra szedem össze magam, meg az időmet annyira, hogy újra lássátok az aktivitásomat... Na, persze az se lényegtelen, hogy mikor és hogy fog bekövetkezni az a bizonyos találkozás a főhőseink között, amellett, hogy végre nyugodtan örülhetnek egymásnak. Vagy mégsem?

Továbbra is áll, hogy kérdésekre szívesen válaszolok a történettel kapcsolatban, valamint örömmel veszem, ha kiszúrjátok az esetleg benne maradt helyesírási hibáimat.

Narissza