A Négy bolygó hercegnője /Befejezett/

20

Tudtam, hogy hagynom kéne a repülésre figyelni Árnyék tatát, de biztosra kellett mennem.

- Száz százalék, hogy csak az Ikarán szerezhetünk segítséget? Egyikünknek sem túl biztonságos.

- Egyetlen ember maradt csak, akiben bízom, és segíteni is tud - felelte. Egész arcáról sütött az aggodalom. Teljesen elvesztettük a talajt a lábunk alól.

- Ki az?

Figyelmen kívül hagyta a kérdésemet.

- Bekapcsolnád a rádiót? Majdnem ott vagyunk, lassan fognia kell a jelet. Aztán kapaszkodj meg, leszállunk.

Elgondolkozva nyomtam meg a gombot, aztán meglepetten figyeltem, mit akar ebben a helyzetben hallgatni.

- Továbbra is körözik az első embert, aki sikeresen betört a Térképészeti Központba. Azt is beszélik, ellopott egyfajta kincset a komplexum közepéről. Megerősítve ugyan nincsen, de akkora titkolózás folyik, hogy érdemes elgondolkodni, mi is történt valójában. Annyi bizonyos, hogy a tettes fiatal lány szőke hajjal és lila szemekkel. További híreink...

Megrökönyödve néztem Árnyék tatára, aki mintha megkönnyebbültnek tűnt volna.

- Hogyhogy pletykaadót hallgatsz?

- Sokszor elfelejtjük, hogy mennyi igazság lehet a legtöbb híresztelésben. Persze, tudni kell kibogarászni belőle a valós tényeket. Ne feledd, nem olyan rég a te léted is csak mendemonda volt.

Elgondolkodva kapcsoltam ki a már reklámokat harsogó rádiót.

- Megtudtál valamit? - kérdeztem.

- Nemsokára kiderül - felelte, én pedig nem voltam biztos benne, hogy vajon tényleg semmi új nem volt, vagy csak valamiért titokban tartja.

A főváros egyik külső negyedében szálltunk le. Nem mentünk messze. Egy viszonylag újnak tűnő ház kapualjába értünk. A bejárat előtt egy ujjlenyomat leolvasó készülék állt, mint ez mostanában egyre gyakrabban előfordult, a betörések ellen. Összehúztam a szemöldököm.

- Hogy akarunk bejutni?

- Csak figyelj! - Jobb mutatóujját az érzékelőhöz érintette. Nemsokára géphang szólalt meg.

- Kívánja alkalmazni az SPK92 parancsot?

- Igen - válaszolta határozottan Árnyék tata, a csodálkozásom pedig nőttön-nőtt, pedig még nem értek véget a szokatlan események.

- Kérem, írja be a kódot, majd forduljon a retinaszkennelő felé, hogy ellenőrizhessem a jogosultságát.

Csak figyeltem, ahogy az előugró billentyűzeten egy hosszú betű- és számsort üt be. Miután a retinaszkennelés is megvolt, a falon egy ajtó nyílt. Gondolkodás nélkül lépett be, tudta, hogy követem.

Néhány percig megállás nélkül sétáltunk, míg váratlanul egy újabb ajtóhoz értünk. Itt már nem volt szükség azonosításra, anélkül is ki lehetett nyitni. Kíváncsian léptem át rajta, majd meglepetten felkiáltottam. A következő főhadiszállásra számítottam, vagy legalábbis egy bázisra, de ezekhez közel se járt.

Egy nappaliba érkeztünk. Óriási rendetlenség volt, sejtettem, hogy a tulajdonosa sok időt tölt itt. Elszórva (vélhetően) koszos ruhák feküdtek, helyenként használt edények társaságában. Félhomály volt, mivel függönyök tartották vissza a napsugarakat.

Árnyék tata kényelembe helyezte magát egy karosszékben, én azonban nem mozdultam az ablak mellől.

- Mit csinálunk most? - kérdeztem, megtörve ezzel a csendet.