Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Klisésnek hangozhat, de amint Han Jisung kinyitotta ólomsúlyú pilláit, s a vele szemben lévő órára pillantott, tudta, ez a nap más lesz, mint a többi. Valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába, ami váratlanul söpört végig lelkén és szinte egy orkán erejével hagyta magára összezavarodottan és üresen elméjét. Fogalma sem volt, mégis mi lehet ez a furcsa, egyre csak terjedő és terjedő emóció, de úgy döntött, nem fordít rá figyelmet a továbbiakban; nem engedhette, hogy bármi is befolyásolja tanulmányait.
Fáradtan csoszogott le a konyhába, ahol szinte öntudatlanul kezdett bele kedvenc teájának elkészítésébe; imádta a cseresznye bódító illatát, s megnyugtató hatását, így nem volt kérdés, mégis milyen italt fog elfogyasztani. Lassan és kimérten állt neki a procedúrának; mindent szeretett precízen és pontosan csinálni életében; a teafű és víz kimérése sem volt kivétel.
Édesanyja csak az ajtófélfának dőlve figyelte fia lomha mozdulatait és meleg mosollyal ajkán konstatálta, hogy a srác megint éjjelbe nyúló tanulás közben aludt el; az orcáján éktelenkedő tintafoltok legalábbis erre engedtek következtetni.
- Jó reggelt, drágám - köszöntötte az asszony vidáman, ahogy megsimogatta a kesze-kusza, barna tincseket, majd ellépve mellőle kezdett pakolászni és előkészíteni mindent az aznapi ebédhez. - Jött valami eredmény? - kérdezte őszinte kíváncsisággal, s reménykedve. De ahogy meglátta a kisebb gondterhelt arckifejezését, s remegő ajkait, azonnal aggódó szülővé változott; nem szerette szomorúnak látni a fiatalt - főleg nem akkor, amikor az álmai megvalósításáról volt szó.
- Semmi - dörmögte Han, ahogy a pultnak támaszkodva figyelte, hogy forr fel a lábosban lévő folyadék. - Pedig rengeteg csoporttársamat megkeresték már... És még csak nem is kitűnők! Ez annyira nem fair - pufogott tovább, ahogy behelyezte az áztatót a vízbe. - Nem azt mondom, hogy nem érdemlik meg, de azért mégis... Az élet kegyetlen - folytatta volna tovább is a fortyogást, de öccse gyorsan megállította benne.
- Nem értem miért hisztizel. Úgyis hamarosan meg fognak keresni téged is. Egy ilyen gyereket mint te, csak a legeslegjobb helyre fogják felvenni. Bízz bennem! Ha nem, akkor pedig kapja be az összes - csípett bele a idős arcába, ahogy egy almát felkapva hagyta ott az időközben elkészült társaságot. A hölgy csak helyeslően bólogatott a kijelentésre, s amint a citromlé is helyére került, apró csókot nyomott fia tenyerébe.
- Igaza van! Meglásd, hamarosan melléd szegődik a szerencse - azzal a mozdulattal sarkon fordult ő is, s otthagyta egyedül a kétséget közt tengődő fiút.
Hamarosan melléd szegődik a szerencse! - folyamatosan ezt ismételgette magában, amíg vissza nem ért halványsárga, végtelen nyugalmat és letisztultságot árasztó kuckójába. Nagy ásítással dobta le magát a székre, majd teli bögréjét az asztalra rakva kezdte kiropogtatni csontjait. Ahogy kinézett az ablakon és apukáját vélte felfedezni a kertben - aki éppen a virágokat öntözte -, csak megrázta fejét, s újra teljes mellbedobással kezdte írni beadandóját.
