Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
18. kérdés eredménye: CHAN
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Jeongin vörös, kisírt szemekkel, remegő mancsokkal járkált fel-alá az üres, alapesetben zárt, most mégis nyitott folyosórészen, hisz csapot-papot otthagyva rohant el mindenki elől, mikor már végérvényesen elege lett a folyamatos cseszegetésből, és szimplán megunta Changbin konstans noszogatását és magyarázását, teátrális előadásait azzal kapcsolatban, hogy számára mégis mi lenne a jó a viselkedése végett és mi nem.
Tökéletesen tisztában volt vele, hogy az, hogy hazudik az orvosának és elcseréli gyenge gyógyszereit többszörösen erősebbekre a többiekkel, nem fog sehova sem vezetni a gyógyulása szempontjából - és ki is fog hamarosan derülni -, de már hetek óta kilátástalannak érezte helyzetét; szüleinek néhány napja tett látogatása rettenetesen megviselte egész lényét, valósággal felkavarta a benne lévő állóvizet. Főleg azután lett ilyen melankolikus, letargikus az állapota, hogy Hyunjin milyen boldogan és feldobottan mesélte valamelyik este, ő éppen mennyi dolgot ecsetelt el édesapjának a legutóbbi találkozáskor - akivel nem mellesleg mostanában sokkal jobb kapcsolatot ápolt, mint eddig bármikor.
Örült a fiú boldogságának, félreértés ne essék, csak fájt neki, hogy az ő életéből minden ilyesfajta kapcsolat hiányzott; ezekben a depresszív időszakokban még Changbin szeretete, s titkon bimbózó szerelme sem számított neki.
Mikor már sikerült nagyjából lenyugodnia, és rendbe szednie magát, a mosdóban tökéletesen el tudta takarni a napokban keletkezett friss vágásokat - melyekről tudta, biztos tudomást fog szerezni orvosa -, úgy döntött, nincs szüksége a szokásos elvonulása utáni, többiektől származó hegyi beszédre, így a szobája, közös helyiségek lecsekkolása nélkül sétált le a kacskaringós lépcsőkön, egyenesen a kert felé, ahol Jisung telefonáló, gondterhelt, fáradt formája fogadta. Sok ideig mérlegelte lehetőségeit az üveglap másik oldaláról, hogy kimenjen-e a vagy hagyja a fenébe az egész pihenés dolgot. Nagyon bízott benne, hogy nem kell a másikkal egy semmitmondó beszélgetést folytatnia, csak hogy legyen valami udvariasságtól és feszengéstől csöpögő interakciójuk, így erőt véve magán lökte ki az ajtót, s nagyokat sóhajtva indult el a tanonctól legtávolabb fekvő padhoz, majd mikor odaért, nem foglalkozva a barna aggódó pillantásaival feküdt el azon, vette ki zsebéből kedvenc kis könyvét, melyet még az egyik legjobb, középiskolában megismert barátjától kapott tizennyolcadik születésnapjára, amolyan unaloműzőként.
