Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
12. kérdés eredménye: MEGTÖRTÉNJEN
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Jeongin magához képest feldobottan, kipihenten szelte a lépcsőfokokat, miközben a konyhában ügyködő szobatársához, Changbinhoz sietett. Utálta, hogyha barátja egyedül van a gépek és szúró-vágó eszközök birodalmában - hiába figyelte Woojin az ajtófélfának dőlve árgus szemekkel a történéseket, s biztosította őket, hogy a pengével rendelkező dolgok nem tehetnek bennük kárt -, így kedvenc könyvét lekapva - a közösségi szobában lévő szekrényről - csörtetett be a kicsiny helyiségbe. Halkan, illendően mormolt el egy jó reggeltet, mikor beesett - melyen mindkét idős csak mosolygott -, s úgy téve, mintha nem lenne fontosabb dolga kortyolt bele az elé rakott teába, kezdett bele a kötet olvasásába.
A fekete próbált nem elkalandozni, s minden figyelmét a szendvicsek készítésére összpontosítani, de rettenetesen nehezen ment neki érzelmeinek kizárása, miközben tudta, hogy a pultnál ülő csak arra vár, hogy végezzen, majd együtt járják be az épület minden zugát, kihasználva a nyugodt nap nyújtotta kötelezettség-mentességet.
- Szerintem ennyi elég lesz - szólalt meg nevetve a főorvos, ahogy már jóval túlhaladt a fiatalabb a kellő ételmennyiségen, melyre az csak zavartan kacagott fel, s gondosan letisztogatva, csillogva-villogva nyomta az idős kezébe a késeket. - Köszönöm, hogy mindig ennyit segítesz nekünk, Changbin. Nem is tudom, mit kezdenénk nélküled - paskolta meg az említett vállát a magasabb, miközben magának is öntött egy kicsit az almás-fahéjas csodából, s széles mosollyal ajkán ellenőrizte le, hogy minden meg van-e, semmi olyat nem hagyott a pulton, amit esetleg rossz célokra használhatnának, majd miután úgy érezte, végzett, meghajolva sietett ki, kettesben hagyva a betegeket.
- Hogy aludtál, álomszuszék? - kérdezte őszinte vigyorral ajkán Bin, ahogy helyet foglalt egy Jeongin melletti széken, s éhesen, kopogó szemekkel harapott bele kenyerébe.
- Meglepően jól - felelte a pici, fel sem nézve könyvéből. - Furcsa is, hogy ennyire kipihentnek érzem magam - vallotta be elhúzva a száját. - Mostanában annyi minden megváltozott - panaszkodta lecsapva az irományt az ölébe, s tenyerébe temette az arcát. - Minden egyes nap úgy érzem, hogy haladok valamerre, de rájövök, hogy csak két lépést tettem hátra - halkult el orgánuma, majd kétségbeesetten kapta fel fejét. - Te is szoktál a szerekre gondolni, Binnie? - tudakolta a semmiből, teljesen megakasztva a másikban még a levegőt is. - Neked is vannak olyan képzeteid, hogy milyen lenne, ha nem itt lennénk? Ha ugyanúgy kint tengetnénk a mindennapjainkat, és nem fosztottak volna meg minket azoktól a dolgoktól, amiket annyira szerettünk? Mert én sajnos igen - jelentette ki megtörten. - Lehunyom a szemeimet, és azonnal a gyógyszerekre gondolok. Hiába van itt annyi jó dolog, hiába vagy itt, minden eltörpül a hiány mellett. Nem bírom ki. Egyszerűen nem megy... Valamit tennem kell - könnyek buggyantak ki szemeiből, melyre az idős azonnal magához húzta, s finoman átkarolta.
