Az Elveszett Lány Esete| P.M.|

*34*

-Azonosítottuk a támadót?- léptem ki a folyosóra majd leszedtem egy szörnyet Wandáról. A lány felállt majd hálásan rám mosolygott és tovább futott.

-A 7-sek- jelentete ki a mellettem álló férfi aki mostmár félig páncélban feszített.

-Akkor adjunk nekik!- kiáltottam fel majd Madelinet Pietrora bíztam és elindultam a szörnyek közé.

Kezemet felemeltem mire az elöttem ugráló kicsi, ronda szörnyetek felemelkedett. Löktem egyet a kezemmel és az állat a szemközti falnak csapódott.

*

Így ment ez addig amíg az egyik sötét folyosón el nem estem. Ilyedten húztam össze magam majd elcsúsztam a falig. Lábaimat felhúztam, ilyedten kapkodtam fejemet jobbra-balra.

A folyosókon általában nem hagynak csöveket, zsinórokat amikben eltaknyolhat az ember. Sejtésem be is igazolódott amikor az egyik szobából kettő csápot láttam kinyúlni. Kihúzta magát a szobából, maga mögött hatalmas, nyálkás, ovális kört hagyva.
Felém közeledett s nem állt meg.

Nem szoktam bepánikolni. Én nem. Hiszen ilyen múlttal mint az enyém nem szokás. Sokmindent láttam már amit az én korosztályom nem. Sokmindent megéltem már amit az én korosztályom nem. Sokszor kellett megküzdenem egy olyas valamivel amit nem értettem, ismertem.
És amit nem ismer az ember attól fél.

Zihálva húzódtam a legközelebbi falhoz. Hirtelen törtek rám az emlékek. Ahogy bejelentik hogy a szüleim halottak. Fájt, de még mennyire fájt. Sosem szoktam hagyni hogy harc közben elragadjanak az érzelmek mert akkor nincs vissza út. Ugyan az történne mint most. Itt kuporgok a folyosón és képtelen vagyok harcolni. Még mindig ugyanaz a törékeny kislány vagyok aki 12 évesen az erdőben rekedt. Nem változtam semmit csupán lett egy erőm amit még használni sem tudok.

Szemeimet összeszorítottam, vártam, hát hagy jöjjön aminek jönnie kell.
De a várva várt szörny csak nem jött.

Egy hatalmas csattanás mire én kinyitottam a szememet. A fiú kezében egy vascső volt amit most a föld felé szegezett. Zihálva beletúrt göndör, fekete hajkoronájába majd eldobta olcsó de életet mentő fegyverét. Hozzám lépett majd magához rántott.

-Semmi baj!- simogatta hátamat én pedig arcomat mellkasába fúrtam.

-Köszönöm- szipogtam. Idő közben észre sem vettem hogy elkezdtem sírni. Hihetetlen hogy mennyire el tud gyengülni az ember csupán csak egy emléktől.

Mintha megrázott volna az áram úgy löktem el magam az elöttem álló fiú mellkasától majd ilyedten lestem rá.

-De ha te itt vagy.- mutattam magunkra.
-Akkor hol van Madeline?- tettem fel a kérdést a göndörnek, közben kezemet szám elé kaptam.