Az Elveszett Lány Esete| P.M.|

*29*

-Tudják hogy mi az oka annak hogy a szörnyek itt vannak- feküdtem le az asztalra.

-Nem te vagy az oka!- simogatta meg vállamat Pietro.

-Akkor mégis kicsoda?- lestem rá könnyes szemekkel.

-Gondolkozz már néha, Pi!- folyt le egy könnycsepp arcomon.

Visszaroskadtam az asztalra. Pár percig csend volt a szobában.

-Hm... Szóval Pi?- mosolygott a fiú önelégülten.

-Tessék?- emelkedtem fel majd letöröltem könnycseppem.

-Pinek becéztél. Ez tetszik.- mosolygott még mindig majd velem szembe fordult.

-Aranyos- nézett mélyen szemembe amitől kirázott a hideg.

-Nagyon komoly vagy.- forgattam meg szemeimet majd visszafordultam a teám felé.

-Hidd el éreztem az iróniát- kacsintott amitől egy mosoly kúszott fájdalommal teki arcomra.

-Reméltem.- nyögtem ki nehezen.

Hirtelen felpattant mellőlem majd kezét nyújtotta. Gyanakodva tekintettem hol rá hol a felém tartott jobbára.

-Mit szeretnél?- néztem rá összehúzott szemekkel.

-A kérdés inkább az hogy te mit szeretnél enni? Reggel sem ettél és gyanítom hogy azóta sem.- rázta meg a felém tartott kezét.

Lassan belecsúsztattam kezemet a kezébe majd felálltam.

-Nemtudom. Nekem az erdőben nem volt ekkora választék mint itt- tártam szét kezeimet tehetetlenül.

-Oksi akkor döntök én!- húzozt közel magához.

-Mit szólnál egy kis muffinhoz?- húzott még közelebb magához.

Arcom közelebb dugtam övéhez majd szinte ajkaira suttogtam.

-Benne vagyok.- mondtan majd egy mozdulattal ellöktem magam Pietro mellkasától és nekiállnam előkészíteni a hozzávalókat.

Ügyetlenül vettem elő a cukrot és a sót majd megálltam s néztem.
Pietro halkan a hátam mögé sétált majd megszólalt.

-Nem megy mi?- hallottam hátam mögül mély hangját.

-Nem bizony- nehezedtem az elöttem lévő pultra majd kifújtam az eddig benntartott levegőt.

-Kell még hozzá liszt.- lépett mellém majd leguggolt és elővette a lisztet.

-Régen nagyon sokat sütöttünk- kezdtem bele.
A fiú érdeklődve tekintett fel a szekrényből majd becsukva azt felállt.

-Anyukámmal- hajtottam le fejemet.

Ugyan nem láttam, de tudtam hogy néz. Éreztem a tekintetét arcomon. Lassan, kimérten hozzám sétált majd átölelt. Fejemet mellkasába fúrtam majd beletöröltem egy éppen lefolyó könnycseppet.

-Hiányzik- pityeredtem el.

-Tudom.- suttogta lágyan közben fejemet simogatta.

-Ezért is hívtam őket ide.- mondta majd eltolt magától és megfordított saját tengelyem körül.

Arconat még mindig a sós könnyek áztatták de mostmár nem volt annyira fájdalmas az arckifejezésem. Érdeklődve figyeltem az elöttem lévő üveg ajtót.
A bejárati ajtó kinyitódott és belépett a páros.