Az Elveszett Lány Esete| P.M.|

*10*

-Minden egyes pillanatot élveztem.- mosolygott keserűen mire én egy lökéssel arébb raktam. A sarokban foglalhelyet, a kuka mellett.

Kivittem a szemetet.

Odasétáltam az apró testű kislányhoz. Arcához értem mire ő egy kicsot összerezdült.

-Nyugalom! Mostmár nem fognak bántani- oldoztam el ő pedig rám emelte zöld szemeit.

Sosem fogom elfelejteni azt a tekintetet. Arca tele volt sebekkel, szemei pedig könnyektől voltak ázottak. Felemeltem és az ajtó felé indultam.

-Rakd le Madelinet!- állt fel az anyja és felénk közeledett.

-Rendben!- mondtam és visszahelyeztem a székre majd közel hajoltam hozzá.

-Fordulj el!- utasítottam de a kislány nem tette meg amit kértem. Sőt!

Száját kinyitotta, rekedtes hanggal megszólalt.

-Kérlek ne bántsd!- kérlelt én meg amolyan "ennekmibaja" nézéssel díjaztam.

-Csak egy picit- húztam el számat de ő nem hagyta annyiban.

-Én szeretem őt.- suttogta. Szája édes mosolyra körbült nekem pedig abban a pillanatban lágyult meg a szívem.

-Oké. Akkor nem bántom- emeltem fel újból a lányt majd az anyja felé fordultunk.

-Madeline ezentúl Hunter Milessel fog élni. Ha bármi proglémájuk van ezzel ajánlom hogy hozzánk forduljanak és ne a rendörséghez mert ha mind a ketten elmondjuk a gondunkat akkor valószínű hogy maguk az elkövetkezendő négy évben fegyházban fogják pengetni mindennapjaikat.- adtam elő viccesen mire a kezemben lévő cukorfalat felnevetett.

-Viszlát!- intettem neki.

Madeline is felemelte apró, gyönge kezét majd újjait behajlítva intett búcsút régi otthonának vele együtt múltjának is és boldogan várta a fényes jövőt velem és a bátyjával.

*

Az utcán sétálunk. Idő közben lemostuk a kislány arcát és elmeséltük a történteket Hunternek aki boldogam fogadta a jó hírt.
Most éppen hozzánk tartunk. Haza. Olyan jó ezt kimondani. Hazamegyek és újból láthatom a családomat. Megint ehetek mama csokis kekszéből és újból szurkolhatok apával a kedvenc foci csapatunknak.

Megérkeztünk. Gyomrom görcsbe rándult. Hunter mosolyogva simogatta meg hátamat.

-Megvárunk kint- mosolygott kisfiús mosolyával amitől újból előre kaptam.

Elindultam a házunk felé. Beléptem a szúnyoghálón majd elkiáltottam magam.
-Anya megjöttem!- ordítottam és az öreg fa lépcső ropogni kezdett.

Egy anyukámnál fiatalabb nő jött le kezében egy kisbabával akin egy kék színű ruha volt. Jobbról, a konyhából egy bajszos férfi tűnt fel kezét ökölbe szorítva.
De amikor meglátott engem enyhült a szorítása.

-Kit keresel, drágám?- nézett rám a nő.

-Robert Mayfieldet és Elizabeth Newmant.- néztem a nőre.

A nő lesétált a lépcsőről. Egyre közelebb és közelebb jött hozzám míg teljesen elnem ért. Arcáról semmit nem tudtam leolvasni, értelmetlen fejet vágott. A férfi is mellé sétált és megsimogatta a -gondolom- felesége hátát.

-Dehát ők három éve halottak.- húzta össze szemeit.