Ne menekülj!

22.

Réka

Túl vagyok a beavatkozáson, a szüleimmel és testvéremmel összetűzésbe kerültem. Most újra elmondták, hogy mekkora csalódás vagyok az életükben. Noéminek el sem mertem mondani, hogy Tomi megszorította a csípőmet, ahol a csontvelőt vették le. A lila foltjaimra azt hazudom, hogy a beavatkozás ezzel jár. Biztos, hogy nekiesett volna Tominak és az meg nem hiányzik nekünk. Szerencsére már itthon vagyunk, messze tőlük, így lenyugodtak a kedélyek. Valahogy nem találom a helyem a házban, nem köt le semmi. Noémi lázasan próbálkozik, hol filmet, hol zenét kapcsol nekem. Édességekkel és gyümölcsökkel halmoz el, de semmi nem kell. Nem akarok a barátaimmal sem találkozni, nincs hangulatom hozzájuk. Noémi felveti, hogy vissza kéne mennem a pszichiáterhez, de ezt is elvetem. Semmi bajom, csak egy kicsit magamban akarok lenni. Csak egy kicsit egyedül akarok lenni a gondolataimmal. Hiába tudtam mindig is, hogy nem szerettek, de amikor szemtől szembe kimondják, amikor meghallom, hogy gyűlölnek az nagyon-nagyon fáj. Úgy érzem nem vagyok szerethető személy, hogy rossz vagyok. Tudom, hogy a vér nem jelent semmit, csak a középkorban volt jelentősége, de ott is csak az öröklés miatt, mégis rettenetesen fáj az elutasítás a szüleimtől. Amint jobban leszek eljárok sétálni, amit Noémi csak Bosco társaságában engedélyez. Ő legalább nem próbál meg kihúzni belőlem mondatokat, csak figyelmesen sétál mellettem. Most direkt otthon hagytam a telefonomat, nem akartam, hogy Noémi tudja merre járok. Tisztában vagyok vele, hogy lenyomoz, hogy figyeli a telefonom, hogy néha megnézni az üzeneteimet. De nincs mit rejtegetnem előle, nem ismerkedem másokkal, nem megyek olyan helyre, ami aggodalomra vagy féltékenységre adna okot. Jól esik most ez a nagy séta, a táncolás még nem menne, így kénytelen vagyok sétálással helyettesíteni a testmozgást. Eléggé kezd lehűlni az idő, így visszafordulunk Boscoval. Noémi már tuti halálra izgulja magát. Számíthatok tőle egy alapos letolásra, hogy még a telefonomat is otthon hagytam. Kicsit félve nyomom le a kiskapu kilincsét, nincs kedvem a veszekedéshez. Tudom, hogy igaza van, hogy eltűntem és hogyha rosszul vagyok nem tudok segítséget hívni, de olyan jól esett a magány. Lehajolok lekapcsolni a kutyáról a pórázt és mire visszaegyenesedem Noémi tekintetével találom szembe magam.

- Itthon hagytad a telefonod – jegyzi meg mérgesen.

- Tudom, már az utca végén jutott eszembe és nem akartam visszafordulni – hazudom. Egy darabig emésztgeti a hallottakat, majd rábólint. Tudja, hogy sokszor hagyom szét a telefonom és párszor már ő hozta utánam a munkahelyre is.

- Legközelebb figyelj oda rá, mert így nem tudlak utolérni.

- Rendben, majd jobban figyelek.

- Van egy jó hírem neked – húzza széles mosolyra a száját.

- Oh! Foglaltál egy nyaralást valami szép tengerparti helyre egy hétre? – kérdezem vigyorogva.

- Ööö... nem. Menni akarunk nyaralni? – kérdezi megilletődve. A magabiztos mosolya egy századmásodperc alatt eltűnik és bizonytalanság veszi át a helyét. Szinte hallom, ahogy kattog rajta, hogy akkor most neki foglalnia kéne helyet vagy hová is kéne menni, meg hogy mit fogunk csinálni. Végül megsajnálom és jóízűen felnevetek.

- Nem akarok menni, még. Majd jövőre elmegyünk.

- Jah oké – mosolyodik újra el.

- Szóval akkor mi a jó híred számomra?

- Beszéltem Bosco gazdájával, egyezkedtünk és belement, hogy nekünk adja őt, cserébe kért egy másik kutyát, kiképezve persze. Ma el is intéztem a papírokat, szóval mától te vagy Bosco hivatalos gazdája.

- Komolyan? Tényleg? – döbbenek meg.

- Bizony! Tiéd a kutya.

- Úristen! El sem hiszem – hüledezem, majd a nyakába ugrom örömömben. Titkon reménykedtem, hogy nálunk marad, de sosem mertem beleélni magam – Köszönöm!

- Nagyon szívesen. Már egy ideje nyúzom a régi tulajt és most egyezett bele. Látja végre, hogy nem alkalmas arra a feladatra, amire szánta.

- Ő házi kedvencnek való – mondom nevetve és kicsit hátrébb hajolok tőle, hogy meg tudjam csókolni – Köszönöm! Nagyon szeretlek!

- Én is szeretlek. Jó látni, hogy végre igaziból mosolyogsz, már nagyon aggódtam – simogatja meg az arcomat.

- Kicsit magam alatt voltam, ennyi kellett, hogy megemésszem a történtetek. De jól vagyok, jól leszek.

- Szólj, hogy miben segítsek vagy mit csináljak – hajol újra közelebb hozzám, de hiába várom, hogy megcsókoljon nem teszi meg. Kinyitom a szemem és látom, hogy Noémi a hátam mögé néz. Hátrafordulva egy idősebb férfi áll a kiskapuban, aki minket figyel – Apu az.

- Akkor menj, engedd be – lépek ki előle. Egy pár másodpercig még vacillál, de aztán megindul a kiskapu felé. Úgy gondolom, hogy én nem kellek ahhoz a beszélgetéshez, ezért a ház felé indulok. Megetetem az összes kutyát, hogy Noéminek ne legyen gondja vele. Ki tudja meddig beszélget az apukájával, nem akarom, hogy még utána ezzel kelljen vesződnie. Tiszta vizet engedek mindegyik táljába, majd Boscoval a nyomomba visszamegyek a teraszra. A házba lépve szembe találom magam Noémi apukájával.

- Jó estét – köszönök rá.

- Jó estét. Maga bizonyára Réka – lép közelebb hozzám és kezet nyújt nekem.

- Zentai Réka – mutatkozom be rendesen.

- Warró András. Jobban van már a beavatkozástól? – kérdezi illedelmesen. Láthatóan rettenetesen zavarban van, kényelmetlen a helyzet neki.

- Igen, köszönöm szépen. Jobban vagyok.

- Az jó – bólint. Feszengve állunk egymással szembe, míg Noémi vissza nem tér a konyhából vizes pohárral a kezében. Átnyújtja az apjának, majd int a fejével, hogy üljön le a kanapéra –Szép ház.

- Köszönjük. Otthon mi a helyzet? – kérdezi Noémi.

- Minden rendben van. Múlt héten összefutottam pár régi kollégával.

- Mit meséltek? – faggatja Noémi. Ezután majd egy órás beszélgetés folyik le köztük a Rendőrségről és a rendőrökről. Számomra ez a társalgás nagyon unalmas, hiszen senkiről nem tudok semmit. De muszáj maradnom, ha már az apukája vette a fáradságot és bátorságot, hogy eljött hozzánk. Mind a hárman feszengünk, mindenkinek kissé kellemetlen ez a szituáció, de tudjuk, hogy meg kell tennünk egymásért. Jó lesz, ha Noémi visszatér a szokásos kéthetes nagy családi kupaktanácskozásra, mert akkor legalább nekem is lesz egy kis időm magamra. Hiányzik neki az édesapja és az együtt töltött idő. Nekem meg a magamra szánt idő hiányzik.