Ne menekülj!

25.

Noémi

A kiképzés végeztével pakolom el a cuccokat a raktárba, amikor csörögni kezd a telefonom. Majd visszahívom gondolattal dobom helyre a védőfelszereléseket. A csengés sokára marad abba, sőt újra hívnak. Előhalászom a zsebemből a készüléket, de nem veszem fel. Andi keres, tuti le akar osztani, amiért bántottam Rékát. Nincs kedvem a kioktatáshoz, de végül csak felveszem, hogy túlessek ezen is. Azonban nem letolást kapok, hanem Andi segítséget kér. Rékának megint pánikrohama van és engem akar, engem hív, nem hajlandó orvosi segítséget elfogadni. Gyorsan bezárom a raktárt és futok a kocsimhoz. Már hónapok óta nem volt rohama, úgy tűnt használ a gyógyszer is meg a pszichológus is. Vajon mi válthatta ki nála? Idegesen dobolok a kormányon minden piros lámpánál, bezzeg ha rendőr maradtam volna, akkor már rég ott lennék. Óráknak tűnő perceket töltök a forgalomban, mire végre le tudok parkolni a munkahelyüknél. Felrohanok az emeletre, ahol rögtön a főnökébe botlok.

- De jó hogy itt vagy. Nem akar orvost, de nagyon rosszul van. Nem tudom mitől van, nem történt semmi, egyszer csak rosszul lett.

- A fenébe. Biztos nem szedi a gyógyszert. Hol van?

- A kis tárgyalóban van. Gyere – indul meg a helyiség felé. A terembe lépve Réka az egyik falnak támaszkodva kapkodja a levegőt és már sír. Két lépéssel előtte termek és gyorsan felmérem az állapotát.

- Itt vagyok. Hallod Réka? Minden rendben van, itt vagyok már. Nincs semmi baj – suttogom neki halkan a kezét szorongatva.

- Nagyon fáj, nem kapok levegőt, szorít – markolássza a pólóját a mellkasán.

- Réka! Nézz rám! Figyelj rám! – fogom meg a vállánál ezzel kényszerítve, hogy rám nézzen, de nem teszi meg. Egyre jobban zihál, szinte alig kap levegőt.

- Hívjuk a mentőt! – szól közbe Andi.

- Nem! Azt nem akarja! Adj pár percet. Réka! Ide figyelj rám! Én vagyok az – csúsztatom meg a kezem a felkarjára és kicsit rászorítok. Még mindig nem reagál rám.

- Nem, nem kapok levegőt. Nem érzem jól magam!

- Ide figyelj már rám! Réka! Fejezd be! Ezt ne csináld! – szorítom meg nagyon erősen a karját és meg is rázom.

- Noémi! Mi a francot csinálsz? – kiált rám Andi, és próbál elhúzni Rékától.

- Ne szólj bele! Tudom mit csinálok! Csak fájdalommal lehet őt kibillenteni ebből, olyankor figyel rám, csak ha rám figyel, akkor tudjuk a légző gyakorlatokat csinálni, ami segít rajta– pillantok rá egy másodpercre, majd újra Réka felé fordulok. Amennyire csak bírom olyan erősen szorítom meg a karját, mire végre rám néz – Itt vagyok! Minden rendben! Lélegezz!

- Nem kapok levegőt – sírja el magát.

- De kapsz! Csak próbáld meg! Tudod, ahogy tanultuk – váltok suttogásra, hiszen most már végre figyel rám.

- Jó.

- Lélegezz! – biztatom őt, majd lassan számolni kezdek és ő szépen csinálja utánam, pár perc után végre kezdi normálisabban venni a levegőt és nem remeg annyira.

- Jobb már – húzza ki a karját a kezeim közül, majd átkarolja a nyakamat.

- Jól van akkor! Minden rendben van, itt vagyok veled. Vigyázok rád – ölelem magamhoz, a válla felett a fejemmel intek Andinak és a főnökének, hogy menjen ki. Egy darabig hezitálnak, de végül magunkra hagynak. Lassan hátrálok a nagy fotelhoz, leülök, majd őt az ölembe húzom. Szorosan ölelve tartom hosszú percekig, míg teljesen meg nem nyugszik.