Ne menekülj!

20.

20.

Réka

Az este alvást színlelek, hogy Noémi megnyugodjon és el tudjon aludni. Hajnalban el kell mennie egy órára leellenőrizni egy hűtlen férjet, utána meg reggel korán a munkahelyére kell érnie. Amikor meghallom, hogy egyenletesen szuszog, akkor kinyitom a szemem és bámulom a vaksötétben a plafont. Simán kinézem Tomiból, hogy kamuzik, hogy csak a pénzem kell nekik. Amikor a szerződésben olvastam, hogy mekkora vagyonuk van, akkor biztos voltam benne, hogy ez csak múló állapot, sosem tudtak a pénzzel bánni. De ha most ki is segítem őket pénzzel, akkor ez egy véget nem érő folyamat lesz, mindig fel fognak keresni, ha megszorulnak. Óvatosan nyúlok a telefonomért és olyat teszek, amit eddig soha. Rákeresek a régi családomra a közösségi oldalon, remegve nyitom meg az anyám profilját. Számtalan családi fotó csap arcul, ahol ott a húgom is. Szintén szőke hajú pont, mint én voltam. Egyik-másik fotón olyan csodálattal és feltétel nélküli szeretettel néznek rá anyáék, ahogy rám sosem. Lezárom a kijelzőt és visszadobom a telefonom az éjjeli szekrényre. Őrült módon próbálom kitörölni az agyamból a fotókat, de reménytelen. Túl mélyen belém ivódott. Hallom, hogy Noémi motoszkál mellettem, majd felül az ágyban. Túl fáradt vagyok, hogy megszólaljak vagy utánanyúljak egy simogatásért. A fürdőszoba fénye picit bevilágít a szobába, ami most nagyon zavar, így a fejemre húzom a takarót. Annyit még érzékelek, hogy Noémi visszajön a szobába, hogy megnézze jól vagyok-e, majd amint kilép az ajtón sikerül elaludnom.

Egy krákogó hangra riadok fel az ágyam mellől, ez biztos hogy nem Noémi volt. Riadtan pattannak ki a szemeim és próbál alkalmazkodni a félsötétséghez. Ilyenkor szeretem, hogy Noémi mindig úgy hagyja a kinti világítást. Ülésbe húzom magam, de nem látok senkit a szobába, hiába forgatom a fejem mindenfelé. Biztos, csak álmodtam. Már éppen dőlök vissza a párnára, amikor egy erős kéz szorítását érzem meg a karomon, majd egy térdet a combomon. Egy kezébe fogja össze a két csuklómat a fejem felett, míg a szabad tenyerével a számat fedi be, hogy ne tudjak sikoltani. Újra szembe találom magam a régi életem gyötrelmével, Tomival. Ugyanolyan gyűlölettel és megvetéssel néz rám, mint gyerekkorunkban, semmit sem változott. Még mindig megbénít a félelem a tekintetétől. Újra tizenévesnek érzem, akire a frászt hozza a testvére esténként.

-        Emlékszel még erre Hugi? – szűri ki a szavakat a fogai között – Ha meg mersz nyikkanni elvágom a torkod, ahogy azon az éjszakán terveztem.

-        Mit akarsz? – kérdezem suttogva, ahogy elengedi a tenyerét a számról. Érzem, hogy egyre jobban kezd eluralkodni rajtam a félelem. Tomi szemei őrült módon cikáznak rajtam és jéghideg a keze.

-        Megmondtam délután! Segítened kell, ő a testvéred. Nem hagyhatod meghalni!

-        Engedj el! – rántom ki magam a karja közül, de nem vagyok elég gyors, visszaránt az ágyra és most már két kézzel szorít az ágyhoz.

-        Ne csináld ezt! Most felöltözöl és eljössz velem a kórházba, hogy segíts Fanninak! Megértetted? Önként!

-        Hagyjál már békén! Tűnj innen! – kezdem rángatni magam a szorítása alatt. Újra sikerül kiszabadulnom alóla és most rögtön kipattanok az ágyból. Az ajtó felé szaladok, de ő utolér és erőből nekitaszít a falnak. Érzem a hátamon a kemény falat, szinte beszorul a levegő a tüdőmbe, majd utána Tomi szorítását a felkaromon. Hallom hogy nyílik a bejárati ajtó, de nem tudok kiáltani a félelemtől. Perceknek tűnő hosszú másodpercekig Noémi nem lép be a szobába. Magamban könyörgöm, hogy jöjjön már, mert egyre elviselhetetlenebb a fájdalom a vállamban. Tekergek, rángatom magam, de Tomi jóval erősebb nálam.

-        Felesleges a próbálkozásod! Mindig én voltam az erősebb, te csak egy kis senki voltál. Arra voltál csak jó, hogy elverjelek, meg rád kenjem a balhékat és anyuék téged verjenek meg.