🔮HÓGÖMB (Larry, Ziall ff) 🔮 BEFEJEZETT

🔮 Egy másik élet 🔮

A következő napokban Harry lényegesen jobban kezdte érezni magát. Láza teljesen elmúlt és bár erősen köhögött még, mellkasi fájdalmai megszűntek és ereje is visszatérni látszott. Nehezen, de be kellett látnia, hogy a kis kékszemű és az őt körülvevő brancs nélkül valószínűleg nem élte volna túl ezt a fertőzést.

Viszont nagyon nem tetszett neki a fekete srác kirekesztő viselkedése, a barna lenéző, lesajnáló tekintete, a szöszi félénk, szinte rettegő arckifejezése a közelében... de leginkább a saját érzései, amik akkor lepték el, amikor a házigazda a szobájába lépett. Az azúr szemű fiú eddig nem tapasztalt reakciókat váltott ki a testéből és egyre inkább a szívéből is.

Eddig szabadon élt, korlátait csak az utca ridegsége szabta meg. Szexuális élete alkalmi együttlétekre alapozott volt, nem vetette meg sem a női, sem a férfi nemet, de nem is érdekelte igazán, kivel van, csak elégítse ki a vágyait. Elméjében élt egy kép, egy utópia, amiben boldog és büszke családapaként egyengeti gyermekei sorsát, ahogy az ő apja tette addig a bizonyos napig, amikor örök búcsút kellett mondania neki. Egészen kicsi volt még, épp csak öt éves, mikor rá kellett jönnie, hogy a szülei nem olyanok, amilyennek hitte őket.

Édesanyja mindig hideg viselkedése már a kezdetektől mélyen érintette, de mivel apjától, Desmondtól minden törődést megkapott, sosem kellett magányosnak éreznie magát. Igaz, néha napokra eltűnt és olyankor anyja, Anne is gyakran magára hagyta, utána bepótolták a kimaradt időt és a kis Harry elhatározta, hogy ugyanolyan nagy és erőt sugárzó férfivé akar válni, amilyen Desmond volt.

Azon az estén már ágyban volt, mikor hangos veszekedés foszlányai kezdtek beszűrődni a szobájába. Soha ezelőtt nem tapasztalt ilyet, kicsit meg is ijedt, de tudta, hogy apja soha nem bántaná Anne-t, annál sokkal jobban szerette. Azt viszont nem tudta, hogy Anne igenis képes lenne, sőt képes is bántani Desmondot. Hamarosan egy harmadik, eddig sosem hallott hangot is felfedezett, egy férfié volt, essexi akcentussal, amit alapból nagyon utált. És igen gyakran elhangzott egy név: Gonzo.

Nemsokára édesapja jelent meg a szobájában, feldúlt arccal, hevesen lihegve. - El kell mennem, Bogyó. Nem tudom, valaha visszatérek-e, de ha igen, azt akarom, hogy boldognak lássalak akkor és gondtalannak. Mint ez a két fiú a hógömbben. Ígérj meg nekem valamit. Soha de soha ne függj másoktól. Éld a saját életed és ne bánts mást. Soha... - mielőtt a tágra nyílt szemű, megszeppent kicsi Harry válaszolhatott volna, az apja már el is tűnt, csak a hangos ajtócsapódás jelezte, hogy a házat is elhagyta. Örökre. Néhány nappal később kapták a telefonhívást, hogy Desmond Stylest a Temze mélyéről halászták ki. A holttestet nem tudta elsodorni az ár a lábára erősített többmázsás betontömb miatt. A halottkém jelentése szerint a férfi még élt és eszméletén volt, amikor a vízbe dobták, a tüdeje tele volt a folyó vizével, amit akkor lélegzett be,amikor szörnyű fulladásos halál ellen próbált küzdeni.

- Jó reggelt, Harry, hogy van ma? - kérdezte Lou vidáman. Már nem kellett a szobában szervírozniuk a reggelijét, le tudott menni a konyhába, hogy a többiekkel tartson. Louis, Zayn és Niall már az asztalnál ültek, Liam pedig nemsokára csatlakozott hozzájuk.

- Jól - felelte e göndör férfi egykedvűen. Tudta, hogy a napjai meg vannak számlálva ezen a helyen, amint jobban lesz, el kell hagynia a kellemes fészket. Bár Louis többször hangoztatta, hogy nyugodtan maradhat, ad neki szállást és munkát, Harry hajthatatlan volt. Tudta, hogy neki még dolga van odakint...de addig is, amíg itt van, miért ne érezhetné jól magát? Jól teleette magát a válogatott finomságokból, élvezte a szoba melegét, hosszú, forró fürdőket vett, amik után mindig úgy érezte, mintha kicserélték volna, mintha az ő élete is érne annyit, mint másé...és ami a legfontosabb, szemmel tarthatta ezt a szépséges fiút, aki annyi törődést mutatott felé annak ellenére, hogy alig ismerte.

Soha nem látta sem nő, sem férfi társaságában a beosztottjain kívül, de ez nem jelentette azt, hogy amikor elhagyja a házat, nem épp valakihez siet éppen, aki csak arra vár, hogy ölelje, csókolja, kihámozza azokból a rohadtul izgató piperkőc ruháiból és eszméletvesztésig szeresse. Ahogy ő tenné...

- Harry, elmegyünk ma a Tommo's Orphans árvaházba, van kedve velünk tartani? Tudom, hogy még nem gyógyult fel teljesen, de ha úgy érzi, hogy csatlakozna, szívesen látjuk - mondta Louis, amikor befejezték a reggelit - Walter biztosított afelől, hogy a betegsége túl van a fertőző szakaszon, úgyhogy nem kell attól félnünk, hogy a kicsik megbetegszenek.

- Aha... mert valha valaki is aggódott azért, hogy milyen nyavaját kapnak el a szerencsétlen árvák és utcagyerekek, akikkel lófasz se törődik? - kérdezte ingerülten. Ő maga rengeteg betegséget hordott már ki lábon, és az emberek reakciója a köhögő vagy éppen hányó, lázas utcagyerek látványára csak annyi volt, hogy arrébb húzódtak, nehogy valami halálos ragályt elkapjanak tőle. Soha senki nem kérdezte meg, nincs-e szüksége gyógyszerre, egy pohár teára, egy melegebb kabátra a cudar téli fagyokban.

Illetve de...egyszer egy fiú, akinek az apját a szeme láttára nyírták ki, felajánlotta, hogy tartson vele haza, kaphat forró csokit és meleg ágyat. De nem fogadhatta el, mert a lövöldözés után a nyomozók biztosan felismerték volna, mint körözött tolvajt. Soha többet nem találkozott a kis vakarccsal, annyit látott az újságok címlapján, hogy a kis árván maradt L.W. -t a nagynényje vette magához és Yorkshire-be költözött. Csak remélni merte, hogy vigyáz a hógömbjére, amit figyelemelterelésnek adott a kezébe és a hirtelen távozásakor nála hagyott. Vajon eszébe jut néha, kitől kapta? Egyáltalán megtartotta vagy kidobta a többi kacattal a költözéskor?

- Nem kéne így beszélnie, Harry - szólt Niall felháborodottan - pontosan most tapasztalhatta meg, hogy igenis van, aki törődik velük. Különben maga sem lehetne itt. És tudja a Tommo'st maga Louis alapította. Hatvanöt hányatott sorsú kisgyerekről gondoskodnak, és a számuk egyre nő, emellett több másik intézményt is támogat. Én is így ismertem meg őt és egész életemben hálás leszek neki, amiért kiemelt a kilátástalanságból és lehetőséget adott arra, hogy tanuljak és dolgozzak és legyen egy olyan életem, amiről egy árvaházban az ember álmodni sem mer.

- Ezt de szépen mondtad, nyuszipók! - jegyezte meg félig gúnyosan Liam, mire Zayn haragosan felmordult, Niall pedig szégyellősen elpirult.

¤¤¤¤

Végül Harry úgy döntött, velük tart az árvaházba. Kíváncsi volt, mennyiben más az ő életük, mint ami neki jutott.

Liam az autónál várta őket, Louis Zaynnel érkezett, már csak Niallre vártak. A szőke fiú hamarosan meg is érkezett. Mindannyiuknak tátva maradt a szája, mikor meglátták. Niall mindig is helyes volt és a mosolyától a Nap is kisütött, de most... a laza melegítőt testhezálló farmerre cserélte, a sportkabátot meleg sötétbarna bőrdzsekire. Haja zselézve, gondosan élére állítva koronázta meg a szépséges arcot, sötétszürke pulóvere, ami a kabát alól kandikált ki, még jobban kiemelte kristálykék szemeinek ragyogását.

Zayn nagyot nyelt. Bár ő segített kiválasztani a fiúnak a megfelelő ruhadarabokat, így egészben látva rajta most még inkább elkápráztatta. Zavartan bámulta a cipőjének az orrát, hirtelen minden előtt prioritást élvezett a nemlétező porszemek eltávolítása onnan. Niall hiába kereste a bátorító tekintetet, Zayn nem nézett fel, pedig a fiúnak nagy szüksége lett volna némi megerősítésre, hogy átváltozása sikeres volt.

- Mehetünk? - kérdezte kissé elveszetten és az autó felé indult. Hátulról még szignifikánsabb volt a változás. A szűk, koptatott farmer második bőrként simult a formás combokra, és a feneke... Liam leplezetlenül nézett utána, szemével a kerek popsit követve, amitől Zayn egyik szeme boldogan nevetett, mert elérték az elsődlegesen kitűzött célt, Liam érdeklődésének felkeltését. Másik szeme viszont sírt... nagyon sírt.

Csók, drágáim!

A tegnapi szavazást 6:4 arányban a Hógömb nyerte, fogadjátok szeretettel a legújabb fejezetet. Remélem, nem okoztam csalódást annak sem, aki a Nebántsra szavazott.

xx