🔮HÓGÖMB (Larry, Ziall ff) 🔮 BEFEJEZETT

🔮 Érdekellentétek 🔮

Mire Louis tisztázta a felmerült kérdéseket Lupéval, Jason már nem ült Eddie mellett a kis asztalnál. A férfinek fogalma sem volt, hová tűnhetett a fiú, de abban a percben sokkal fontosabb dolga volt. Elmondani Eddie-nek, hogy napokon belül ő lesz az apukája. És ha minden úgy alakul, ahogy szeretné, akkor hamarosan át is keresztelkedhet a gyermek. Ő lesz a kicsi Edward Tomlinson. Ez persze nem megy olyan gyorsan, mint a kihelyezés, de a végleges tervei közt szerepelt a teljes adoptáció.

Nem feltételezte, hogy bármi gond felmerülhet az ügyintézés során, mert igaz, hogy egyedülálló volt, de meglehetősen jó kapcsolatot ápolt a gyámügyes dolgozókkal tekintettel arra, hogy a leggyerekbarátabb, legfelszereltebb nevelőintézet volt a tulajdonában, amire soha semmilyen panasz nem érkezett. A tőlük kikerült fiatalok magasabb arányban találtak később tisztességes munkát és sokkal könnyebben illeszkedtek be a társadalomba, mint a többi otthon volt lakói. És a nevelőszülőkkel is lényegesen kevesebb probléma volt, nem panaszkodtak viselkedési vagy bármilyen más szociális nehézségekre. Ez a rendkívül gondosan válogatott nevelőgárdának és a reális keretek közt az egyik leggazdaságosabban folyó üzemeltetésnek volt köszönhető.

Louis odasétált az elmerülten játszadozó Eddie-hez, aki csillogó szemekkel, boldogan üdvözölte. Már kevésbé selypített, mint csaknem egy éve, mikor először találkoztak.

- Szia Luji! Játszani jöttél? - kérdezte mosolyogva.

- Szia prücsök! Azért is. - Lou fogott egy apró széket és letelepedett Eddie mellé. - De főleg azért, mert szeretnék egy fontos dologról beszélni veled. Mondd csak, mit szólnál hozzá, ha néhány nap múlva hozzám költöznél a házamba? És az én kisfiam lennél. Akarod? - Louis próbált Eddie arcáról olvasni és a tekintetéből, mert a kisfiú sokáig nem szólalt meg. Egy pillanatra felnézett ugyan, de utána visszafordult a gőzmozdonyához, amire olyan nagyon vigyázott, hogy tíz hónap elteltével még egy karcolás sem volt fellelhető rajta.

- Nos, mit gondolsz? Akarsz a fiam lenni? - érdeklődött finoman Lou. Eddie meglehetős komolysággal nézett vissza rá.

- Szeretek itt lakni. Sok barátom van. És sok játékom. És Lupe nagyon finomakat főz. És Jason ért a mozdonyokhoz, azt mondta, otthon neki is volt sok.

- Nálam is van sok, és ha akarod, hozok neked minden nap abból, amit Lupe főzött, mert bevallom, én nem vagyok egy nagyon jó szakács.

- De ha a fiad leszek, akkor ... - Eddie elhallgatott és Lou aggódva figyelte, hogyan borul el a gyermek arca egyik pillanatról a másikra.

- Akkor mi? - tapogatózott Louis.

- Akkor ha rossz leszek, visszahozol? - Louis-nak nem fájhatott volna semmilyen más aggodalmaskodó kérdés, de ez a lelkéig hatolt. Nem vette személyes sértésnek, az bántotta, hogy Eddie, mint minden más kisgyerek, akit a gondozásukba vettek, egyszer már meg kellett, hogy tapasztalja, milyen az, ha kiemelik a családjából bármilyen oknál fogva. Louis szeretett volna minden egyes gyermeket megkímélni attól, hogy át kelljen élnie a kitaszítottság vagy a veszteség kínkeserves érzését, de tudta, hogy nem menthet meg mindenkit. Hozzá csak akkor kerültek ezek a kicsik, amikor a tragédia már megtörtént és ő maximum csak enyhíthette a fájdalmat. Utólag.

Eddie nem emlékezhetett az igazi szüleire, mert alig pár hetes csecsemőként került hozzájuk, de nyilván látta és hallotta a többiek történeteit és attól félt, hogy ez vele is megtörténhet.

- Ha rossz leszel, megbeszéljük, hogy hogyan oldhatjuk meg a problémát. Niallt, Zaynt és Liamet már ismered, ők is ott laknak és egészen biztos vagyok benne, hogy jól ki fogtok jönni. Ha pedig szeretnél, bármikor visszajöhetünk ide látogatóba.