🔮HÓGÖMB (Larry, Ziall ff) 🔮 BEFEJEZETT

🔮 Jason's story 🔮

- Archie-nak hívták. Archer Wells. Igazán szép, férfias név, nem? - Jason keserűen elmosolyodott, de Liam nem viszonozta. Rezzenéstelen arccal ült a fiúval szemben egy konyhai széket megfordítva, karjaival a támlán támaszkodva.

- Mindössze öt héttel volt idősebb nálam. Körülbelül négy évesek lehettünk, amikor a nagymamájával a szomszédba költözött. Már akkor látszott, hogy sokkal termetesebb lesz nálam, én mindig csökött és nyeszlett voltam, ő viszont már abban a korban is sokkal fejlettebb és testesebb. Szőkés haja volt és ehhez képest meglepően sötét, szinte csokoládébarna szemei. Hamar összebarátkoztunk. Egy óvodába, később egy iskolába is jártunk. Ő volt az én személyi testőröm. Mivel sokat bántottak a termetem és főleg a hülye vörös hajam miatt, Archie-nak eleinte nagyon sok dolga volt. Rendszeresen leverte azokat, akik gyufafejűnek csúfoltak, tudta, hogy gyűlölöm. Mindig azt mondta, Jazzie, ez nem átok, ez áldás, így sosem tudlak elveszíteni, mert millió ember közül is kiszúrom a rikító hajadat.

Harmadikban egyszer a nagyijával beállítottak hozzánk. Thilda néni azt kérte, hadd maradjon Archie pár napig nálunk, mert neki kórházba kell mennie egy kisebb műtétre és nincs kire hagynia. Anyáék azonnal beleegyeztek, bár külön szobát és ágyat nem tudtak neki adni, velem alhatott. Én pedig nagyon örültem, hogy még estére sem kell elválnom a legjobb barátomtól. Úgy fogtuk fel az egészet, mint egy jó bulit, egy nyári tábort, ahol kicsit nomádak a körülmények, de a hangulat mindenért kárpótol.

Thilda nénit soha többet nem láttuk viszont. Valamilyen váratlan komplikáció lépett fel nála, anyáék mondták, hogy mi, de nyolcévesen az ember mit ért az orvosi zsargonból? Csak attól rettegtem, hogy most majd elveszik tőlem Archiet, mert egyedül nem lakhat a kis házban, a szüleiről pedig nem tudtunk semmit. A nagyija úgy beszélt róluk, mint akik egy autóbalesetben hunytak el, de sose vitte ki őt a sírjukhoz, szóval fenntartotta magának a jogot a kételkedésre... anyáék egy pillanatig sem gondolkodtak. Mivel utánam sajnos nem lehetett gyerekük, azonnal beadták Archie-ra az örökbe fogadási kérelmet és meg is kapták az engedélyt, így egyetlen napra sem kellett elválnunk. Eleinte sokat sírt, álmában is a nagyiját szólongatta, olyankor mindig szorosan átöleltem és attól egy idő után megnyugodott. Akkor egy kicsit úgy éreztem, most visszaadhatom neki azt a sok jót, amit kaptam, mikor az osztálytársaink szekáltak. Ugyanúgy a támasza lettem, ahogy ő volt nekem az elejétől fogva.

Hetedikben kezdtem érezni, hogy a dolgok lassan megváltoznak közöttünk. Már nemcsak barátként tekintettem rá, egyre többször kaptam magam azon, hogy csak úgy bámulom és a testem reagálni kezdett a közelségére. Nem tudtam, mitévő legyek, mert nem akartam elrontani a barátságunkat azzal, hogy beszámolok neki a szerelmes ábrándjaimról. Mert idővel teljesen tiszta lett a kép: Beleszerettem Archie-ba. Azt persze nem tudhattam, hogy ő hogyan érez. Egészen a tizennegyedik születésnapomig, amikor a kis négyszemélyes parti után visszavonultunk a szobánkba és Archie azt mondta, van mégegy ajándéka, amit nem akart anyáék előtt odaadni. Kerestem valami kis csomagot vagy dobozt a kezében, de nem volt ott semmi, csak titokzatosan nézett rám, aztán átölelt és megcsókolt. Igazából nem is csók volt, csak egy puszi a számra, de nekem akkor a mindent jelentette. Esetlenek és ügyetlenek voltunk, fogalmunk sem volt, hogyan kell jól csinálni, hisz egyikőnk sem csókolózott még, de aztán valahogy ráéreztünk és a sokadik próbálkozásra már az sem zavart, hogy a fogszabályzóink összekoccantak.

Azután minden más lett. Már nem kellett félnem az érzéseimtől, hisz tudtam, a szívem jó kezekben van nála, ugyanúgy vigyázott rá, ahogy rám is egész életében.

Már gimisek voltunk, mikor egyszer tesiórán elkezdte fájlalni a csípőjét. Egész pontosan a medencéjét. Azt gondoltuk, csak a sok sporttal túlerőltette magát, hisz évek óta rögbizett és az nagyon durva sport. De hiába pihentettük, a fájdalom nem csökkent, ezért egy kedd reggelen anyáék elvitték orvoshoz. Én nem tudtam semmit arról, hogy mi lehet vele, de amikor hazaértem, azt mondták, Archie-nak sok vizsgálaton kell még átesnie, hogy kiderítsék, mi baja. Két hónapba telt, mire meglett a diagnózis: Ewing szarkóma. Inoperábilis. Annyira elburjánzott már a szervezetében, hogy az orvosok még a kemoterápiát sem látták lehetségesnek. Egyszerűen közölték velünk, fogadjuk el a helyzetet...

Aznap este mindketten adtunk egymásnak egy üres lapot, amolyan Joker kártya félét, piros félbehajtott kartonból. Megbeszéltük, hogy mindketten kívánhatunk valamit egymástól és azt minden szó és ellenkezés nélkül a másiknak végre kell hajtania. Megállapodtunk, hogy nagyon vigyázunk rájuk és tényleg csak akkor használjuk fel, amikor igazán fontos. De én nem bírtam ki, pár nap múlva megírtam és este a párnájára tettem. Azt kértem, legyen ő az első... Azt akartam....hogy ő legyen...És aznap éjjel Archie életemben először és utoljára a magáévá tett. Leírhatatlanul csodálatos volt. Figyelmes és gyengéd. Bár a lelkem végigsírta, a testem olyan gyönyört élt át, amilyet azóta sem. Soha.

Egyre rosszabbodott az állapota és tudtuk, hogy innen nincs visszaút. Igyekeztünk a lehető legszebbé tenni neki, amíg még lehetett, amíg a fájdalom le nem gyűrte annyira, hogy már felkelni sem tudott. Én fürdettem, később én is etettem, de már nem nagyon maradt meg benne semmi. Nem akart kórházba menni, és ezt tiszteletben tartottuk. Anya feladta az állását és otthon maradt ápolni, a suli után pedig én vettem át a feladatokat. Egyre többször volt rosszul, olyan durván lefogyott, hogy ha nem töltöttem volna vele minden napot, meg sem ismertem volna.

A tizenhatodik születésnapját csak fekve ünnepelte. Beszélni sem tudott már, de a színes lufikat imádta és felcsillantak a szemei, amikor kipukkantottam egyet és millió szívecske alakú konfetti hullott rá, betakarva az ágyat és őt magát is teljesen. Aznap éjjel arra ébredtem, hogy hörög és szinte gurgulázva veszi a levegőt. Teljesen leizzadt, de a teste jéghideg volt. Nagyon megijedtem és rohanni akartam anyáék szobájába, hogy hívjanak mentőt, mert ha nem teszik, Archie nem éri meg a reggelt. De elkapta a karom és az ágyrésze oldalán levő éjjeliszekrényre mutatott. Kinyitottam a felső fiókot és ott volt a piros kártya. Valószínűleg már napokkal előbb megírhatta, mert aznap már képtelen lett volna rá...irdatlan macskakaparás volt, de el lehetett olvasni. Az állt rajta: ENGEDJ EL...

Sírtam, könyörögtem, hogy ne tegye ezt velem, ne legyek én a gyilkosa, de csak nézett rám esdeklőn...

Odabújtam a mellkasára és együtt sírtunk. Csak...csak hallgattam a borzalmasan hangos légvételeit, amik egy idő után szörcsögésbe mentek át. Beszéltem hozzá, elmeséltem neki, mennyire szeretem, felidéztem a legszebb és a legviccesebb pillanatainkat. Ma sem tudom, hogyan tudtam uralkodni a hangomon, de megtettem. Esküszöm, volt olyan perc, amikor hallottam nevetni.

„Szeretlek. Archie, mindig szeretni foglak. Te vagy az én hősöm, a megmentőm, a legjobb barátom, a legnagyobb szerelmem" mondtam neki. Ránéztem és mosolygott. Már amennyire tudott... de a tekintete lassan kiüresedett. A szörcsögés elhalkult és aztán teljesen le is állt.

Archie a tizenhatodik születésnapjának éjjelén halt meg. Mellettem, a közös ágyunkban. Ma lenne...ma...lenne...tizennyolcéves...

Reggel elvitték, vele mentem, de abba a szobába már nem engedtek be, soha többet nem láthattam a csokoládé szemeket. Soha többet nem ölelhettem át. Elvesztettem.

Képtelen voltam hazamenni. Betenni a lábam a házunkba, a közös szobánkba, ahová ő már soha többé nem tér haza, ahol a karjaim közt halt meg. Soha többé nem voltam képes hazamenni...

Jason felnézett egyenesen Liam szemeibe. A férfi nem szólalt meg, míg ő beszélt, nem szakította félbe. Egyszer-egyszer felsóhajtott vagy megfeszítette az állkapcsát, de néma maradt. Jasonnek jól esett volna legalább egy sajnálom, mikor a történet végére ért, de ez a szó sem hagyta el Liam ajkait. Jason csalódottan felsóhajtott és visszanyelte a könnyeit. Aztán felállt és az ajtóhoz ment. Nem volt több mondanivalója. Már fél lábbal kint volt a konyhából, mikor Liam utána szólt.

- Jason!

- Igen? Nézett vissza összetörten a fiú.

- Semmi baj a hajaddal. Aki mást mond, azt küldd hozzám.

Jason csak nézett Liamre egy percig, majd bólintott egyet és becsukta maga után az ajtót.

Csók, drágáim!
Ez volna Jason története. Sokan vártátok, én is már rég szerettem volna elmesélni nektek.
Szeretettel:
Gotti
xx